|
Kiadó: Delta Vision Kiadó |
Michael még nem készült fel a halálra, mégis eltemették. Az élet és elmúlás közti sötét mezsgyén bolyong, hogy végül ráleljen Laurára – és megismerje a sír és a szellemvilág béklyóinál is erősebb szerelmet.
Részlet:
I
A mortadella súlya lehúzta a hollót, s ahogy kisuhant a csemegebolt ajtaján, a boltos majdnem elcsípte. Kétségbeesetten verdesett szárnyával, akár egy kis ventilátor, hogy magasabbra emelkedjen. Egy felfelé szálló légáramlat megragadta és az égbe röpítette. Tett két kört, hogy magához térjen, majd elszállt észak felé.
A boltos csípőre tett kézzel állt odalent, s nézte az égen a zsugorodó pernyét. Majd vállat vont, és visszabújt a csemegeboltba. Az eladó határozott életfilozófiával rendelkezett, és tudta, ha egy holló beröppen az ember üzletébe és egy egész mortadellát ellop, akkor az vagy Isten ujja, vagy nem, de egyik esetben sem lehet túl sokat tenni ellene.
A holló lustán repült New York fölött, hagyta, hadd melengesse a reggeli nap a tollait. A Jerome sugárúton egy útmosó kacsázott végig, sötét, csillogó utat hagyva maga után. Fordham körül néhány taxi keringett, akár a jóllakott cápák. A földalattiból két pár jött föl és sétált lassan a járdán, a lányok a férfiakra támaszkodtak. A holló repült tovább.
Éjszaka meleg volt, és a holló embereket látott a város lapos háztetőin ébredezni. A szürke patkányok, amelyek közvetlen hajnal előtt előmerészkednek, már visszasurrantak pincéikbe, mert a macskák az utcán voltak, a járdaszegély mellett sétáltak. Közeledtükre a reggeli galambok a tetőkre és ablakpárkányokra rebbentek, amit a holló sajnált. Valamivel kevesebb galambbal is beérte volna.
Yorkchester fölött a szokásos hajnali köd terjengett, s a holló alábukott. A kerületet egykor egy biztosítótársaság építette, és úgy festett, akár egyetlen rózsaszín téglaépület, amely száz tükörben tükröződik. Yorkchester házai tizennégy emelet magasara nyúltak, és mindegyik bejárata fölött stukkótengerészek harmonikáztak. A hátsó ajtók fölött mandolint pengettek. A tengerészek mindannyian balkezesek voltak és stukkópompomot viseltek sapkájukon. Volt egy bevásárlóközpont, három mozi, és egy kis, négyszögletes park.
Volt egy temető is, afölé szállt a holló. Nagy területet foglalt el, feleakkorát, mint a Central park, és sűrűn benőtték a fák. Gondosan megtervezték, kanyargós utcáit Kilátónak, Tölgyes sugárútnak, Főutcának, Vörösfenyő, Gesztenye és Szilfa utcának nevezték. Az egyik a temető olasz szögletébe vezetett, a másik a német negyedbe, egy harmadik a lengyel területre, és így tovább, mert a Yorkchester temető felekezeten kívüli volt ugyan, de lakói nem keveredtek.
A holló hátulról érkezett, és végigrepült a Nagyfasor fölött, karmai közt a mortadellával. A többé-kevésbé egyszerű sírkövek sorai lassan átadták helyüket a régi, érdes kereszteknek; ezeket angyalok, majd könnyező angyalok, végül pedig mauzóleumok követték. Jeges őrkutyákként magasodtak a családok sírjai fölé, és azt mondták egymásnak: „Nézd! Valami fontos hagyta el a világot.” Agresszíven görögök voltak fehér márványoszlopaikkal és kupolás tetejükkel. Egy görög valószínűleg nem nézte volna görögnek őket, de Yorkchesternek így is eléggé görögök voltak.
Az egyik mauzóleumot kis ösvény választotta el a többitől. Régi épület volt, nem olyan nagy és fehér, mint a többi. Oszlopai talapzatuknál megrepedeztek, széttöredeztek, és a bejárat egyik bedeszkázott ablakrácsából hiányzott az üveg. Az ajtó két nehéz gyűrűjét két oroszlán tartotta a szájában, és ha az ember elöl benézett az ablakon, láthatta a hátsó falnál az ólomüveg angyalt.
A bejárat nyitva állt, és a lépcsőn egy papucsot viselő alacsony férfi üldögélt. Ahogy a holló lefelé szárnyalt, intett neki, és amikor a madár leszállt elé, megszólalt:
–Jó reggelt, jó reggelt!
A holló kiejtette karmai közül a mortadellát, a kis ember pedig mohón kinyúlt és fölvette.
–Egy egész mortadella! – mondta. – Nagyon szépen köszönöm.
A holló egy darabig levegőért kapkodott, és keserű pillantást vetett az emberkére.
–A kukoricapehely nem volt elég jó – krákogta. – Bernard Baruch kukoricapelyhet eszik, de neked mortadella kellett.
–Nehéz volt elhozni? – kérdezte az alacsony férfi, akit Jonathan Rebecknek hívtak.
–Majdnem beleszakadtam. – A holló horkant egyet.
–A madarak nem szakadnak – mondta Mr. Rebeck kissé bizonytalanul.
–Rémes ornitológus lennél.
Mr. Rebeck majszolni kezdte a mortadellát.
–Isteni – mondta aztán. – Nagyon puha. Nem kérsz?
–Nem bánom – felelte a holló. Elfogadott egy darab mortadellát Mr. Rebeck ujjairól.
–Szép odakint? – kérdezte Mr. Rebeck.
–Szép – mondta a holló. – Kék ég, ragyogó nap. A világ csak úgy bűzlik a naptól.
Mr. Rebeck elmosolyodott.
–Nem szereted a nyarat?
A holló kicsit meglebbentette a szárnyát.
–Miért szeretném? Megfelel.
–Én szeretem a nyarat – jegyezte meg Mr. Rebeck. Beleharapott a mortadellába, és teli szájjal folytatta: – Az egyetlen évszak, amikor íze van a belélegzett levegőnek.
–Jézusom! – mondta a holló. – Ilyen korán reggel nem. Egyébként jobban tennéd, ha megszabadulnál azoktól a régi papírzacskóktól. Kívülről is látom őket.
–Majd kidobom a szemetesbe a férfivécében – nyugtatta meg Mr. Rebeck.
–Nem dobod! Majd én kirepülök velük. Tudod, az emberek gyanakodni fognak. Ha papírzacskókat látnak a temetőben, nem gondolnak arra, hogy talán cserkészlányok piknikeztek itt. Különben is túl sokat mászkálsz. Emlékezni fognak rád.
–Szeretem – mondta Mr. Rebeck. – Nagyon kedvelem azt a mosdót. Ott mosom a ruháimat. – Térde köré kulcsolta a kezét. – Tudod, az emberek azt mondják, hogy a világot a materialisták és a gépek irányítják. De ezt nem. New Yorkot nem. Egy olyan város, ami férfimosdót épít egy temetőbe, a költők városa. – Megtetszett neki a kifejezés. – A költők városa – ismételte meg.
–A gyerekek miatt – szólt a holló. – Az anyák idehozzák a gyerekeket, hogy megnézzék a nagybácsijaik sírjait. Az anyák sírnak és virágokat helyeznek el a síron. A gyerekeknek vécére kell menniük. Előbb vagy utóbb. Ezért betettek egy nagy bádogdobozt. Mi mást tehettek volna?
Mr. Rebeck nevetett.
–Sosem változol – mondta a hollónak.
–Hogyan tehetném? Te viszont megváltoztál. Tizenkilenc évvel ezelőtt könnyekig hatódtál volna egy perectől. Most azt akarod, hogy bélszínt hozzak. Adj még egy darab mortadellát!
Mr. Rebeck engedelmeskedett.
–Még mindig úgy gondolom, hogy meg tudnád tenni. Egy kis bélszín nem nyom olyan sokat.
–De igen – felelte a holló –, különösen, ha egy zsaru kapaszkodik bele. Ma alig tudtam felszállni. Különben is, a civilizációnak ezen az utolsó peremén a hentesek ismernek már engem. Hamarosan Washington Heights-ba kell járnom portyázni. Még húsz év, és ha megéljük, kompon kell majd áthoznom az ennivalót Jerseyből.
–Tudod, hogy nem kell nekem ennivalót hoznod – mondta Mr. Rebeck. Kicsit megbántva, s furcsamód bűntudatosnak érezte magát. Végül is, a holló olyan kicsi volt. – Megoldom magam.
–Túrót! – válaszolta a holló. – Amint kilépnél a kapun, elvesztenéd a fejed. És a város is sokat változott tizenkilenc év alatt.
–Nagyon sokat?
–Rettentő sokat.
–Ó – mondta Mr. Rebeck. Félretette és gondosan becsomagolta a maradék mortadellát. – Nem zavar – kezdte tétován –, hogy ennivalót hozz nekem? Úgy értem, nem kellemetlen? – Ostobának érezte a kérdést, de tudni akarta.
A holló ránézett fagyott aranyhoz hasonlatos szemével.
–Egyszer egy évben – károgta rekedten. – Egyszer egy évben aggódni kezdesz. Elgondolkozol azon, hogyan érkezik a repülő csemegebolt. Azt kérded magadtól: Vajon miféle előnye származik neki ebből? Azt mondod, „Semmiért nem jár semmi. Senki nem tesz másoknak szívességet.”
–Nem így van – ellenkezett Mr. Rebeck. – Egyáltalán nem így.
–Ha! – horkant fel a holló. – Jól van. Kezd furdalni a lelkiismeret. Nem ízlik a rendszer. – Egyenesen Mr. Rebeckre meredt. – Hát persze, hogy gond. Hát persze, hogy kellemetlen. Igazad van, fáradság. Most jobb? Van még kérdés?
–Igen – mondta Mr. Rebeck. – Akkor miért csinálod?
A holló lecsapott egy sietve araszoló hernyóra, de elvétette. Lassan beszélt, anélkül hogy Mr. Rebeckre nézett volna.
–Vannak emberek – mondta –, akik adnak, és vannak, akik elvesznek. Vannak, akik alkotnak és vannak, akik pusztítanak, és vannak, akik nem csinálnak semmit és őrületbe kergetik a másik két típust. Veled születik, hogy adsz vagy elveszel, attól kezdve olyan vagy. A hollók dolgokat hoznak az embereknek. Ilyenek vagyunk. Ilyen a természetünk. Nem szeretjük. Inkább lennénk sasok, vagy hattyúk vagy akár hülye vörösbegyek, de hollók vagyunk, és kész. A hollók nem érzik jól magukat, ha nincs, akinek dolgokat vihetnek, és ha végre találunk valakit, akkor rájövünk, milyen butaság ez egyáltalán. – Kuncogás és köhögés között álló hangot hallatott. – A hollók meglehetősen neurotikus madarak. Közelebb állunk az emberekhez más madaraknál, és egész életünkben kötődünk hozzájuk, de nem kell szeretnünk őket. Gondolod, hogy azért, mert ennivalót vittünk Éliásnak, kedveltük? Csak egy koszos szakállú vénember volt.
Elhallgatott, és céltalanul kapirgált csőrével a porban. Mr. Rebeck nem szólt semmit. Végül tétován kinyújtotta kezét, hogy lesimítsa a holló tollazatát.
–Ne csináld! – szólt rá a madár.
–Bocsánat.
–Idegesít.
–Bocsánat – ismételte Mr. Rebeck. Végignézett a mohos kövekkel fedett takaros családi sírokon. – Remélem, hamarosan jönnek emberek – mondta. – Nyáron magányos a temető.
–Ha társaságra vágysz – feleselt a madár –, csatlakozhattál volna a Keresztény Ifjak Egyesületéhez.
–Az idő nagy részében van társaságom – mondta Mr. Rebeck. – De olyan hamar és könnyen elfelejtenek! Akkor a legjobb, amikor éppen csak megérkeztek. – Föltápászkodott és nekidőlt egy oszlopnak. – Néha azt hiszem, halott vagyok – mondta. A holló megvetőn horkantott. – Tényleg így van. Én is elfelejtek ezt-azt. A nap néha a szemembe süt, és én észre sem veszem. Egyszer együtt üldögéltem egy öregemberrel, megpróbáltuk felidézni, milyen az íze a pisztáciának, de egyikünk sem tudta már.
–Hozok neked – ígérte a holló. – Tremont mellett van egy édességbolt, ahol kapni. Fogadóirodaként is működik.
–Az jó lenne – mondta Mr. Rebeck. Megfordult, hogy ránézzen az ólomüveg angyalra. – Most már könnyebben elfogadnak – folytatta háttal a hollónak. – Régebben szörnyen megrémültek. Most pedig leülünk, beszélgetünk, játszunk, és azt gondolom: Talán most, talán ezúttal, talán most már tényleg… Aztán rákérdezek, és azt felelik: nem.
–A holtak tudnák – mondta a holló.
–Igen – felelte Mr. Rebeck visszafordulva –, de ha az élők és holtak között az egyetlen különbség az élet, akkor nem hiszem, hogy én élek. Nem igazán.
–Élsz – mondta neki a holló. – Sírkövek mögé bújsz, de az élet a sarkadban van. Tizenkilenc éve megszöktél előle, azóta is úgy követ, mint egy végrehajtó. – Halkan felkárogott. – Az élet bizonyára nagyon szeret téged.
–Nem akarom, hogy szeressen! – kiáltott fel Mr. Rebeck. – Ez számomra teher!
–Nos, az a te dolgod – mondta a holló. – Nekem megvannak a magam gondjai. – Fekete szárnya kis forgószelet kavart. – Mennem kell. Add ide a zacskókat meg a többit!
Mr. Rebeck becsoszogott a mauzóleumba, majd néhány perccel később öt üres papírzacskóval és egy üres tejesdobozzal bukkant fel újra. A holló karmai közé kapta a szatyrokat, de a dobozt félrehessentette.
–Azt majd később fölszedem. Ha most elviszem, mehetek haza gyalog. – A levegőbe röppent és lassan átsuhogott a Nagyfasor fölött.
–Viszontlátásra! – kiáltotta utána Mr. Rebeck.
–Viszlát! – károgta a holló, és eltűnt egy nagy szilfa mögött. Mr. Rebeck kinyújtózott, megint leült a lépcsőkre, nézte, ahogy a nap felkúszik az égre. Kissé lehangoltnak érezte magát. A holló általában napjában kétszer hozott neki harapnivalót, csevegtek egy keveset, és ennyi volt az egész. Olykor még csak nem is társalogtak. Egyáltalán nem ismerem azt a madarat, gondolta, pedig annyi év eltelt már. Jobban ismerem a kísérteteket, mint azt a kis madarat. Felhúzta a térdét az állához, és elgondolkozott ezen. Ez új gondolat volt, márpedig Mr. Rebeck nagy becsben tartotta az új gondolatokat. Az utóbbi időben nem valami sok jutott eszébe, és tudta, hogy ez az ő hibája. A temető nem támogatta az új gondolatokat; a környezet nem volt megfelelő. Ez a hely a régi, elraktározott gondolatok számbavételére, szerető és gondos simogatására szolgált, mintha csak finom üvegholmik lennének, melyeken az ember eltöpreng, vajon más módon is ki lehet-e gondolni őket, de legbelül biztos abban, hogy ez a mód a legjobb. Ezért aztán közelről, óvatosan vizsgálta meg az új gondolatot, odahúzódott hozzá, hogy megfigyelje részleteit, majd hátrébb vonult, hogy távlatból is megszemlélhesse; kinyújtotta, elvékonyította, különböző formákra pofozta, s fokról fokra hozzágyúrta, igazította elméje kontúrjaihoz.
A szárnysuhogásra fölpillantott. A holló tíz-tizenöt lábnyira körözött fölötte, és lekárogott neki.
–Itt felejtettél valamit? – kiáltotta föl Mr. Rebeck.
–Láttam valamit kifelé menet – válaszolta a madár. – A főbejáraton egy temetési menet jön befelé; nem nagy, de erre tart. Vagy gyorsan rejtőzz el, vagy válts nadrágot, de valamelyiket tedd meg a kettő közül! Hátha azt hiszik, te vagy a fogadóbizottság.
–Jaj, istenkém! – kiáltott föl Mr. Rebeck. Talpra szökkent. – Köszönöm, nagyon szépen köszönöm! Nem lehetek óvatlan. Köszönöm, hogy szóltál.
–Hát nem szólok mindig? – kérdezte a holló fáradtan, majd könnyű, erős szárnycsapásokkal ismét elrepült. Mr. Rebeck pedig besietett a mauzóleumba, becsukta az ajtót, és a földre feküdt, a szívverését hallgatva a hirtelen támadt sötétségben.