Kiadó: Delta Vision Kiadó Kiadás éve: 2007 (első kiadás) Fordította: Kleinheincz Csilla Ára: 2550 Ft

"Felség – mondom majd –, hol szerepel királyi tekercseidben és dekrétumaidban, hogy Karsnak, a fogadósnak egy perc nyugta sem lehet? Hol írták le felséged nemes miniszterei, hogy amikor éppen nem a mindennapos bajok és szerény fogadóm igazgatása kötnek le, bolondok, szédelgők, kétbalkezesek és eszelősök gyötörjenek? Kérem, felség, elégítse ki egy öregember kíváncsiságát, honnét szerzi be ezeket az embereket? Honnan képes még egy kegyelmedhez hasonló nagy uralkodó is előásni három hibbant nőt – akiknek egyike sem az, aminek állítja magát –, egy lehetetlen tökfejet, aki állítása szerint a leghibbantabb liba mátkája, egy istállóra való éhenkórász csepűrágót, akik nem hagyják aludni a nyüzsgésükkel a vendégeim lovait és egy lovászfiút, aki már kiskorában sem volt túl ígéretes, de azóta a legjobb úton halad afelé, hogy átokverte teherré váljon? Ami pedig felteszi az i-re a pontot, a két vihogó orgyilkos, akik holtan keveredtek elő a fürdőházamból – felség, az én ízlésem túl szerény ahhoz, hogy ilyen csodálatos kompániát értékelni tudjon. Számomra egyik olyan, mint a másik, és mind csupán bosszúság nekem: miért vetne hát ilyen gyöngyöket a kövér, szerencsétlen Kars elé? Mutassa meg, hol van ez megírva, én pedig visszabaktatok a Nyúzó és Húzóba, és soha többé nem háborgatom kegyelmedet. – Mielőtt meghalok, ezt még elmondom annak, aki a trónon ül."




Részlet:

Az istállófiú
Én láttam meg õket elõször – talán az egész országban én voltam az elsõ. Amúgy Marinesa lett volna az, de õ berohant az erdõbe, amíg én megpróbáltam bocsánatot kérni tõle. Soha nem tudtam, hogyan kéne viselkednem Marinesával. Lehet, hogy nem is volt rá jó módszer. Kíváncsi vagyok, vajon rájöttem volna-e a nyitjára.
Természetesen semmi keresnivalóm nem volt az úton. Késõre járt, napnyugta után, ideje volt éjszakára elõkészíteni a lovakat. A vén Kars javára legyen mondva, soha nem bánt rosszul az állatokkal. Akármikor rábíznám a legszebb, legidegesebb lovat vagy egy vak, haszontalan, de szeretett kutyát, gyereket azonban soha. Az én nevem, amennyire tudom, Rosszet, ami a mi nyelvünkön valami nem teljesen értéktelen kacatot jelent, amelyet a rossz alkuban szoktak adni ráadásként. Kars adta a nevet nekem.
Visszatérve Marinesára. Marinesa annyit tesz: a hajnal illata, és egész nap ezt az illatot kergettem, amíg a napi teendõinket végeztük. Addig-addig csipkelõdtem és nyaggattam – ezt elismerem –, míg végül bele nem egyezett, hogy fejés után találkozzunk a méhes fánál. Akkor már nem voltak méhek – régen kirajzottak –, de Marinesa még mindig méhes fának hívja. Ezt legalább olyan õrjítõen meghatónak találtam, mint a homlokánál hátragöndörödõ hajfürtöt.
Nos hát. Esküszöm, épp csak megcirógattam azt a hajfürtöt, és kiböktem elsõ, suta füllentésemet (az igazat megvallva, nem számítottam arra, hogy eljön – korábban sosem tartotta a szavát), amikor Marinesa már ott sem volt; lepkeként röppent be az erdõbe, és csak a könnyeit hagyta a tenyeremben. Elõször mérges voltam, aztán riadt: nem tudtam volna visszaosonni a fogadóba, mielõtt Kars észrevenné a hiányomat, és bár a kövér fickó legtöbbször elvétett, a célba érõ ütések keményen csattantak. Tehát ott álltam az út közepén, és megpróbáltam erõltetni az agyamat, hátha eszembe jut valami mese, amely, ha megfelelõ hangulatban találja Karsot, akár még hihetõnek is tûnhet – ekkor azonban meghallottam a lovakat.
A kis, ivásra sosem használt forrás mögötti kanyarban három, szorosan egymás mellett lovagoló nõ bukkant fel. Az egyik fekete volt, a másik barna, akárcsak Marinesa (bár annyira talán nem csinos), a harmadik pedig olyan sápadt, hogy ha csupán „fehérnek” nevezném, az nem adná vissza a lényegét. Liliomok, hullák, szellemek – ha ezeket fehérnek mondjuk, akkor a nõ bõrének árnyalatára új szót kell találni. Nekem, aki a szájamat tátva ott álltam az úton, úgy tûnt, hogy színét valami belsõ csoda adja, valamiféle fényes, erõs élet, amely úgy ég és lüktet benne, mintha egyáltalán nem gondolna a testével, egyáltalán nem sajnálná vagy érdekelné. Még a lova is félt tõle.
A fekete kicsivel elõrébb járt. Amikor elém ért, megrántotta a kantárt, és egy pillanatig némán ült, miközben húzott, tágra nyílt szeme rám szegezõdött. Ha a füstbõl aranyat lehetne verni, annak lenne olyan színe, mint a tekintetének. Én közben úgy álltam ott, mint egy fajankó, még elnyílt számat sem csuktam be. Most már tudom, hogy mindenhol más a szokás, de a szülõföldemen a nõk nem lovagolnak kíséret nélkül, akárhányan legyenek is. Lal pedig – késõbb megtudtam a teljes nevét is, de azt sosem sikerült megtanulnom, hogyan ejtsem ki helyesen –, Lal volt az elsõ fekete asszony, akit láttam. Fekete férfiakkal gyakran találkoztam; legtöbbször utazó kalmárok voltak, hébe-hóba egy költõ, aki kenyérért cserébe verselt a piactéren, de nõ soha. Én is úgy hittem, mint mi legtöbben, hogy nincsenek is.
–Napfény ragyogja be az utatokat! – köszöntem végül. A hangom ugyan már több éve megváltozott, de azt akkor nem lehetett volna megmondani.
–A tiédet is – válaszolta a fekete asszony. Õszintén és szégyenkezve vallom be, hogy amikor meghallottam, hogy a nyelvemen szól, ismét leesett az állam. Akkor is kevésbé lepõdtem volna meg, ha ugat, a karjával csapkod, vagy vijjog, mint egy vércse. Aztán folytatta: – Van-e errefelé fogadó vagy kocsma, fiú? – A hangja mély volt és rekedt, de a szavak így is énekeltek, mintha apró hullámok zubognának.
–Egy fogadó? – motyogtam. – Ó, igen, egy fogadó. – Lal késõbb elmondta, hogy attól tartott, a tréfás kedvû szerencse egy két lábon járó répával sodorta õket össze. – Igen, van ilyen… úgy értem, van fogadó. Akarom mondani, ott dolgozom. Istállófiú, Rosszet. A nevem. – A nyelvem olyan súlyosnak érzõdött, akár egy lópokróc, és kétszer is ráharaptam, mire ki tudtam nyögni, amit akartam.
–Lenne ott hely? Számunkra? – A társaira, majd magára mutatott, mintha még mindig egy tökfilkóhoz beszélne.
–Igen – mondtam. – Biztosan. Sok a szoba, az üzlet ugyan egy kicsit pang – Kars ezért egészen biztosan megölt volna –, de sok a hely az istállóban, van meleg kása. – Ekkor láttam, hogy a barna nõ nyeregtáskája megrezdül, kidudorodik, és egyik sarka kinyílik, akárcsak az én ostoba szám, és még néhányszor elismételtem: meleg kása.
Elõször a hegyes, vigyorgó pofa bukkant fel, a szelet szimatoló fekete orr; aztán a vörösesbarna álarc és a törékeny, nyílhegy formájú fül. A torka és a mellkasa fehérarany színben pompázott, a válla – mert annál jobban akkor még nem bújt ki a táskából – valamivel sötétebb volt, mint a maszkja, és izmainak játéka árnyékokat vetett a bundájára. Sok rókát láttam már – a legtöbb holtan vagy halálra várva feküdt a csapdában – de olyat még nem, amelyik zsákban utazott volna, mint egy fácán vagy egy vadászsukri; olyannal pedig végképp nem, amelyik úgy nézett rám, mintha tudná a nevemet, az igazit, amelyet még én sem ismerek. Azt mondtam:
–Kars. A tulaj. A gazdám. Kars nem.
–Majd meglátjuk, mennyire pang az üzlet – jegyezte meg a fekete nõ. Intett, hogy üljek valamelyik társnõje mögé, aztán elmosolyodott azon, milyen esetlenül, megriadva és a félelem miatt megszégyenülten állok ott. Nem voltam hajlandó rókával osztozni egy nyergen, arra meg nem vitt rá a lélek, hogy akár egy lépést is tegyek a fehér, izzó nõ felé. Lal mosolya kiszélesedett, és szája sarka felfelé kunkorodott. – Ezek szerint velem jössz – mondta, én pedig mögé kapaszkodtam, ügyetlenül, mintha még soha nem ültem volna lovon. A nõ bõrruhája fáradtságtól és tengertõl szaglott, de alatta Lal saját illatát éreztem.
–Három mérföld a keresztútig, aztán egy mérföld nyugatra – mondtam, és aznapra megfeledkeztem Marinesáról.