Eredeti cím: Giant Bones Fordító: Kleinheincz Csilla Kiadó: Delta Vision Kiadó Ár: 2350 Ft Terjedelem: 265 oldal

Mi az a sóbor? Hogyan éli mindennapjait Lila, a vérfarkas? Válhat-e e egy egérből macska? Ezen meglepő kérdésekre is választ ad Peter S. Beagle, a nagyszerű mesemondó összegyűjtött novelláit felvonultató – jelen formájában világpremiernek számító – kötet.

A rendkívüli történeteket – köztük Az utolsó egyszarvú folytatását – a szerző saját soraival vezeti be, így az olvasók bepillantást nyerhetnek életébe, jobban megismerhetik őt magát is.

A Tükörbirodalmakban nemcsak vele, önmagunkkal s világunkkal is szembenézhetünk.

A kötetben szereplő novellák:
Szirit Biar utolsó éneke
A karakoszki varázsló
A zsiril csepűrágóinak tragikus története
Lal és Szoukian
Csousi-vai meséje
Óriáscsontok



Részlet:

Szirit Biar utolsó éneke

Hogy mennyi? Mennyibe kerül lejegyezni egy nyomorult történetet, ami a csirkekezednek legföljebb egyórai munka? Az istenek bűzös hónaljára, ha tudtam volna, hogy ennyire jó üzlet a piacon ücsörögni és bőrre firkantani mások életét és érzéseit, akkor magam is rááldoztam volna néhány esős délutánt, hogy megtanuljak írni-olvasni. Egyezzünk ki tizenkét rézpénzben. Tizenkettő, ha mondom, és kapsz egy kis ráadást, mert a faggyú és a hajbozont alatt mégiscsak jószívű vénasszony vagyok. Megígérem, hogy nem töröm be az orrodat, pedig ugyancsak csábító lenne a fejedbe verni, hogy ne kopaszd meg az idegeneket, még ha úgy is néznek ki, mint én, és olyan külföldiesen beszélik azt a nyelvtörő nyelvet, amin te vartyogsz, hogy legszívesebben szemtől szembe kigúnyolnál, ha lenne hozzá merszed. Nem, nem, ülj csak vissza, fiacskám, itt a kezem, nem disznóláb, megkötöttük az üzletet. Nincs betört orr. Ülj le!
Most pedig. Azt akarom, hogy lejegyezd a következő történetet, nem az én számomra, persze – nem valószínű, hogy én elfelejtem az egyetlen embert, aki többet jelentett nekem szitoknál és disznófingnál –, hanem magadnak és mindazoknak, akik még éneklik Szirit Biar dalait. Ohó, erre már hegyezed a füled, mi? Igen, igen, az a Szirit Biar, aki egyetlen gúnydallal romlásba döntött egy királyt, majd bátor szerelmesekről énekelt a hóhér süketnéma lányának, és így bájolta ki magát a tömlöcből. Szirit Biar, a „fehér seknat”, ahogy a háta mögött nevezték – a nagydarab, sánta, fehér üstökű férfi, aki egyszerre négy hangot tudott előédesgetni abból az ósdi, tizennyolc húros kiitből, amit mások szinte megemelni sem bírtak, nemhogy akár egy zörrenést is kicsalogassanak belőle. Szirit Biar. Szirit Biar, aki nyílvesszőket térített el a zenéjével, sziklatargokat hívott, hogy átvigyék őt a hegyi folyókon, és akinek muzsikájára a pofaszakállas tábornokok úgy táncoltak, akár a gyerekek. Nohát, ez mind lárifári, mocsári kecskeszar, mint ahogy a többi mese is, amit róla terjesztenek. Ezt írd le. Írod már?
Több mint harminc éve meghalt, és már legalább százszor végig kellett hallgatnom a húgyagyúakat, akik összezagyválják a dalait, és úgy adják tovább a tökkelütötteknek, akik soha nem hallották őt játszani. Ami meg a történeteket illeti, mit mondott állítólag, miféle isteneknek és hősöknek énekelt – hidd el, összepisilné magát a nevetéstől, ha hallaná ezeket a komolyan előadott marhaságokat. Aztán rám nézne, és talán még éppen meglátnám a kis rándulást a szája jobb sarkában, és azt mondaná abban a barbár déli tájszólásában, amelyet soha nem vetkezett le egészen: „Mit mondok neked mindig, nagylány? Az emberi butaságra mindig fogadhatsz.” Aztán sántikált volna tovább.
Tizenegy éves koromtól haláláig ismertem Szirit Biart – éppen akkor töltöttem be a tizenhetet. Nem, nem a karjaimban halt meg – mi vagy te, a finomkodó írnok tetejébe még egy nyomorult bárd is lakik benned? Igen, tudom, hogy soha senki nem tudta meg, mi lett vele – majd ha elérek ahhoz a részhez, akkor meghallod, a fenébe is! Ne tátsd így a szád, vagy letépem a himlős füleidet, és elküldöm az anyádnak, akármilyen kutyaólban lakik is. Írj – egész nap itt ülünk, ha nem hagyod abba a szájtátást. Istenem, micsoda város – csupa bugris testvérházas. Mintha csak otthon lennék.
A nevem Mircsa Del. Davlo környékén születtem, ami mintegy száz mérföldre délre esik Fors na’Sahimtól. Az apám hegyi paraszt volt, aki szegényes életet kapart össze magának a kőből és a homokból, mint mindenki abban a koszfészekben. Az anyámnak volt annyi esze, hogy születésem után elszökjön, amint csak tudott. Soha nem találkoztam vele, azt sem tudom, él-e, hal-e. Az apám azt mondta, szép volt, de elég egy pillantást vetned rám, hogy lásd, ennek menynyi a valóságalapja. Valószínűleg ő volt az egyetlen asszony, akit rá tudott venni, hogy vele éljen az éhezés hegyei közt, és még ő sem bírta sokáig cérnával. Ezt nem szükséges leírnod – ez a történet nem az anyámról szól és nem is az apámról. Ő egyébként a karjaimban halt meg, ha tudni szeretnéd. Emlékeim szerint az egyetlen alkalom volt, hogy a karjaim között tartottam.
Tizenegy éves koromra elértem teljes magasságomat, és éppolyan melák voltam, mint most. Az apám azt mondta egyszer, hogy férfinak készültem, ami könnyen meglehet, bár golyókkal és szakállal sem lennék kevésbé rusnya. Te is így gondolod? Ezt a részt is hagyd ki. A lényeg, hogy elég vagy közel elég erős voltam ahhoz, hogy elvessem a magot a varas földbe és betörjek egy ménesre való karakoszki lovat – tudod, azok az óriások, amelyeket húslevessel táplálnak –, hogy azok szántsanak nekünk. Amikor pedig a szomszédunk tökkelütött fia – igen, egy tökkelütött volt, ki más játszott volna velem kicsi koromban? – beszorult egy kidőlt fa alá, engem küldtek, hogy emeljem föl a törzset. Így is meghalt, de az emberek ezután egy ideig „a davlói seknatnak” neveztek. Egyszer beszéltem Szirit Biarnak a nevünk hasonlóságáról, de csak horkantott. Azt mondta: „és utáltad”. Bólintottam. Szirit Biar azt mondta: „én is, mindig is utáltam”, szóval lehet, hogy valójában ez volt az, amiben hasonlítottunk egymásra. Mindenesetre utána jobban éreztem magamat ettől.
Nos hát. Davlo határában állt egy fogadó, a Molnár Öröme. Már rég nincsen ott, de akkoriban nyüzsgő kocsma volt, jobb se kellett: minden este szerencsejáték, utána rendszerint egy tisztességes verekedés, mindenféle szórakozási lehetőség a kakasviadaltól kezdve a sukriharcig, igazi leisai táncosok, és néha még egy-egy kőevő erőember is följött délről. Az apám a legtöbb estéjét itt töltötte, és ahogy idősödött, sok reggelét is, így hát szokásommá vált lesétálnom Davlóba, hogy hazavigyem – legtöbbször ez cipekedést jelentett. Ez a hosszabbik története annak, hogyan találkoztam Szirit Biarral.
Így történt, hogy egy este betrappoltam a Molnár örömébe az apámért – tajtékoztam a dühtől, mert az egyetlen, nyomorult risunk borjadzás előtt állt, és az apám megígérte, hogy legalább ezen az estén otthon lesz. Végül magam bábáskodtam a borjú fölött, nem is volt gond, de lehetett volna, és eltökéltem, hogy lehordom az ivócimborái előtt. Már egy utcányira hallottam a ricsajukat, az óbégatását és nevetését. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy kirántom az asztal mögül, és az ajtón át elindítom a hideg sétára hazafelé. Azt hiszem, legtöbbször hálás volt nekem érte – ez megmutatta, hogy valakit még érdekel, hol van, és talán szeretetnek gondolta, honnan tudhatnám? Magányos volt így, hogy az anyám elment, túl szegény az italhoz és a szajhákhoz, ezért meg kellett elégednie a kiabálásommal.
Aznap este azonban másfajta zaj szűrődött ki a vén szeszbarlang­ból, és azonnal megtorpanásra késztetett az utcán. Először a kiit vad dübörgése, ahogy a szokásosnál egyre erősebb akkordokat pendítenek meg rajta, aztán a hang – az a reszelős, durva, bársonyos déli hang, mindig egy lélegzetvétellel az ütem mögött, a hang, amely az első dalt énekelte, amelyet valaha hallottam:

„Lásd be,
ha tudtad volna, amit ma tudsz,
ugyanazt a buta szemétséget tetted volna
akkor is…”

Ismered ugye, még az én károgásommal is? Én azt sem tudtam, mi az, amit hallok – soha nem hallottam olyat, mint az a zene, so­ha nem hallgattam még bárdot. A bárdok nem jönnek el Davlóba. Davlóban még egy karneváli csörgős bolond számára sincsen semmi, nemhogy olyasvalakinek, mint Szirit Biar. De mégis ott volt.
Amikor belöktem az ajtót, fölpillantott. Kettőnk közt részeg sártúrók terpeszkedtek – néhányan őt hallgatták, ahogy törökülésben ült egy asztalon, a kiittel az ölében; többségük vörös sört vedelt és saját dalaikat rikácsolták –, de Szirit Biar így is meglátott. Egyenesen átnézett fölöttük oda, ahol az ajtóban álltam: tizenegy éves voltam, akkora, mint egy szénásszekér, és kétszer olyan ronda, ráadásul mocskos, mint az ivó padlója. Nem mosolygott, bólintott vagy valami, de gyorsan megtekerve a kiitet a versszakok között, azt mondta a hangzavarban: – Hát itt vagy, nagylány. – Mintha erre várt volna. Aztán folytatta az énekét.

„Lásd be,
ha lett volna olyan bolond, hogy maradjon,
ugyanolyan ostoba, szemét bunkó lennél
akkor is…”

Az egyik férfi az asztalra borulva sírt, beleverte a fejét, és hangosabban óbégatott, mint ahogy Szirit Biar énekelt. Aztán ott volt egy grebaki bányász, aki csak csendesen üldögélt, kezét összekulcsolta, és nagy, heges ujjperceit húzogatta és ropogtatta. Ami az apá­mat és a többieket illeti, ők vedeltek, verekedtek és lehányták egymást, akárcsak a többi estén a Molnár Örömében. A kocsmáros is félig berúgott már, és többször is megpróbálta kidobni a zömök Des Dzsakanit, a patkolókovácsot, de az nem volt hajlandó távozni. A három csaposlány megpróbált mindenkivel megegyezni, aki még járni tudott, és kinézhető volt belőle, hogy zárórakor még lesz az erszényében két rézfitying. Szirit Biar azonban rám nézett a hangzavaron, bűzön és a villódzó homályon keresztül, és énekelt:

„Lásd be,
ha mind istenekként ébrednénk,
mind úgy bánnánk egymással, mint az utolsó ronggyal
akkor is…”

Milyen volt? Nos, azon az első estén leginkább a termete tűnt fel nekem. A davlói dombok között még mindig ritkák az igazán termetes férfiak – az ottani étrend nem kedvez nekik, nincsen elég hús, és a vidék meggörnyeszti őket –, és Szirit Biar volt a legnagyobb férfi, akit életemben láttam. Nem a magasságáról vagy a széltéről beszélek – ezt feltétlenül írd le –, hanem a méretéről. Volt egyfajta színe, még fehér hajával és kopott halásztunikájával és hosszúnadrágjával együtt is; volt valami célja, amely körbelengte, ahogy ott ült, és mindent és mindenkit kicsivé, fakóvá és távolivá változtatott a ricsajjal teli kocsmában, erre emlékszem. Valójában csak egy toprongyos, érdes hangú öregember volt – ötvenet biztosan megért már –, aki disznó dalokat énekelt, és „nagylánynak” hívott. Bizonyos értelemben soha nem is volt ennél több.
Nem mindegyik dal volt disznó, és nem is mind volt szomorú és gonosz, mint a Lásd be. Azon az első éjjelen eldalolta a Nagyanyó lidércét, amely csak butácska és mulatságos, A homokvárat – ismered? – és a Tengerész Lal balladáját, amire még azok a részeg földművesek is verni kezdték az asztalt, és kórusban gajdoltak. Volt egy másik éneke is a férfiról, aki elvette a holdban lakó rókát – még mindig az a kedvencem, bár nem gyakran énekelte. Megfeledkeztem az apámról, még arról is, hogy leüljek. Csak álltam az ajtóban, tátott szájjal, miközben Szirit Biar dalolt nekem.
Valóban képes volt négy hangot összeereszteni azon az ütött-kopott, régi kiiten, ez nem legenda. Leginkább a látvány, a lezárás kedvéért használta – én legjobban azt szerettem, ha elénekelt egy sort egy ritmusban, és a kiit egy másikban válaszolt neki, és az ember el sem hitte, hogy végül összetalálkozhatnak, még ha tudta is, hogy úgy lesz. Hat évig kóboroltam vele, de soha nem fáradtam bele abba, hogy hallgassam, ahogy a ritmusokkal eljátssza ezt a dolgot.
A gond a Jónépekkel kezdődött, mint többnyire mindig. Ezt hamar megtanultam. Az az átkozott dal még ma is bajt kever, megsért a nagyuraktól kezdve a boltosokon, papokon és törvényszolgákon át a királynő csendőreiig mindenkit; de akkor, amikor még újnak számított, félig sem jutott az ember az éneklésben, amikor már kitört a zavargás. Nem hiszem, hogy akkor, sok-sok évvel ezelőtt, a Molnár Örömében Szirit Biar tudott volna erről. Talán igen. Ez rá vallana.
Mindenesetre aznap éjjel a Jónépek feléig sem jutott. Ha jól emlékszem, éppen belekezdett a harmadik strófába – nem is, a másodikba, amelyik a papokról szól és arról, mit művelnek az oltárokon, ha mindenki más hazament már –, amikor az a férfi, aki egészen addig hangosan bömbölt, fölállt, megtörölte a szemét, és teketória nélkül leütötte Szirit Biart az asztalról. Nem látta az ütést, esélye sem volt elhárítani – de még így is védelmezően összegömbölyödött a kiit körül, hogy megóvja. A zokogó férfi azonnal ütve-rúgva rávetetette magát, és Szirit Biar nem tudott védekezni úgy, hogy még a kiitet is óvja. Aztán beszállt hogyishívják Kluzs – ő bárkire ráugrott, aki a földre került –, aztán, ha hiszed, ha nem, az a tökkelütött apám is, aki túl részeg volt, hogy fölfogja, mi történik, csak annyit látott, hogy mókának tűnik. Ő és a zokogó férfi összegabalyodtak, fölbucskáztak Szirit Biarban, egyenesen a nagydarab bányász asztallábának, és magukra rántották az egészet. A bányász rúgkapálni kezdett ormótlan csizmájával, amire aztán Mouli Dzsa, az apám régi ivócimborája, „Furi Mouli”, ahogy minálunk nevezték – szóval, ő is rájuk vetette magát, és kiabálva, káromkodva harapdálta a bányász térdét. Ami azután következett, arra nem érdemes szót vesztegetni, higgy nekem! Egy kis vér, egy rakás mocskos disznó, a többi rendetlenség. Kocsmai verekedések…
Mondtam már, hogy tizenegy éves koromra majdnem felnőtt erőm teljében voltam. Előresétáltam, fél kezemmel letéptem az apámat a síró férfiről, míg a másikkal lehámoztam Mouli Dzsát a bányászról. Manapság gondolkodás nélkül összeütném azt a tökfejüket, de akkor még kislány voltam, ezért csak egymásra dobtam őket a sarokban. Aztán visszamentem, és kezdtem leráncigálni az embereket Szirit Biarról és máshová pakolni őket. Miután elintéztem, hogy ott is maradjanak, már könnyebben ment.
Nem sérült meg nagyon. Már volt hasonló helyzetben; tudta, hogyan védje a fejét, a golyóit és a kiitet. Ennyi egymás hegyén-hátán tülekedő embernél nem is történik semmi komoly. Egy kevés vér a fehér bajszon, egy félig becsukódott, monoklis szem. Szirit Biar az ép szemével rám nézett, és másodszor is azt mondta: – Hát itt vagy, nagylány. – Kinyújtottam a kezemet, de anélkül állt föl, hogy elfogadta volna.
Közelről furcsa szaga volt – szőrmeszag, de mint az eleven bundáé, amely még a sukri vagy zsarilao hátán göndörödik. Tetőtől talpig egyenes testfelépítésű volt: széles vállak, vastag derék, tömzsi láb és zömök nyak. Darabos arc, de nem puha, nem megereszkedett – a járomcsontokból kerítést, házat emelhettél volna. Nagy, távol ülő szeme félig elveszett arccsontjai árnyékában. Nyugodt volt a tekintete, s csaknem fekete a fehér haj miatt. Ritkán mosolygott, de általában úgy festett, mint aki mosolyogni készül.
–Ideje indulnunk – mondta higgadtan, az asztal roncsai között állva, és fittyet hányt a kiáltozó, vérző, egymásba botló emberekre. Szirit Biar így szólt: – Itt akartam tölteni az éjszakát, de túl zajos. Majd keresünk máshol kuckót vagy karámot.
És én? Én csak annyit mondtam:
– Haza kell vinnem az apámat. Menj végig a forsi úton, amíg el nem éred a kis Azdak szentélyt, jobb kéz felől lesz. Ott találkozzunk.
Szirit Biar bólintott, és elfordult, hogy kiássa tengerészzsákját a lókupec Dordun alól, akit egy sárga kalapos idegen fojtogatott. Furcsa, mikre emlékszik vissza az ember. Még mindig magam előtt látom azt a kalapot, pedig már harminc év is eltelt azóta, vagy még több.
Visszacipeltem apámat a tanyánkra – mint említettem, ebben nem volt semmi különös. De aztán le kellett ültetnem egy hordóra, megtámasztanom, nehogy leboruljon róla, és elmondanom neki, hogy elmegyek Szirit Biarral. Ez pedig nehéz volt – először is, mert túl részeg volt, és már az is nehézséget okozott, hogy visszaemlékezzen arra, kik is vagyunk tulajdonképpen; másodszor pedig azért, mert nem tudtam épkézláb magyarázatot adni arra, miért leszek én a második nő, aki elhagyja. Soha nem bánt kegyetlenül velem, soha nem használt úgy, ahogy az általunk ismert parasztok fele használta a lányaikat, amin aztán összenevettek a Molnár Örömében. Soha nem ártott nekem, csak azzal, hogy a világra nemzett a földnek abban a magas, hideg, magányos és nyomorult csücskében. Én pedig fogom magam, és elszököm egy bárd után, aki négyszer, ötször anynyi idős, mint én, és akit azelőtt soha nem láttam és nem még csak nem is hallottam róla. Élete végéig froclizni fogják miatta, Mouli Dzsa meg a többi barátja.
Azt hiszem, végül meg sem próbáltam magyarázatot adni. Csak annyit mondtam neki, hogy nem segítek neki többet a tanyasi munkákban, de legalább nem kell amiatt aggódnia, hogyan fog eltartani. Ő nem mondott semmit, csak pislogott, pislogott, megpróbált rám fókuszálni. Soha nem tudtam meg, megértett-e akár egyetlen szót is. Soha nem tudtam meg, mit érzett, amikor másnap felébredt, és nekem hűlt helyem volt.
Nem sok mindent volt érdemes magammal vinnem. A késem, a taplósdobozom, a jobbik köpenyem. Vissza kellett fordulnom a szerencsehozó külhoni érmémért – látod, ez az, amelyiken még sehol nem tudtam italt venni, akárhol jártam is. Az apám a hordóra kushadva, fejét a falnak támasztva aludt. Ráterítettem egy takarót – most már mindkét pokróc az övé lehet –, és másodszor is elindultam.
A Fors na’Sahim-i út az utolsó mérföldön egyenesen fut az Azdak szentélyhez, és már messziről láttam Szirit Biart a holdfényben. Nem nézdegélt körbe türelmetlenül utánam, hanem a ronda kis kőhalom előtt térdelt, amelynek felső kövébe kígyófejű Azdak-arcot véstek. A szülőnyelvemen az „Azdak” egyszerűen idegent jelent. Egyikünk sem tudta az isten valódi nevét, vagy hogy mire volt jó, vagy ki emelte azt a szentélyt, amikor az apám még kisfiú volt. De úgy hagytuk, mert balszerencse, ha nem így teszünk, és néhányunk még imádkozott is hozzá, mert miért ne? A saját hegyi isteneink szart sem értek, ennyi nyilvánvaló volt, különben nem kapartak volna a túlélésért, mint mi. Könnyen meglehet, hogy egy isten, aki ilyen messzire jutott, valóban tudott valamit.
Szirit Biar viszont nem csak kurta főhajtást és egy kívánságlistát ajánlott föl Azdaknak. Mint mondtam, térdepelt, busa, fehér fejét egy szintre eresztette az istenével, és a szemébe nézett. Az ajka mozgott, bár szavakat nem tudtam kivenni. Ahogy közelebb értem, hangtalanul fölemelkedett, fölkapta a kiitet és a tengerészzsákot, és elindult lefelé a forsi úton. Utánaszaladtam, és azt kiabáltam:
– Mircsa a nevem. Hová megyünk?
Szirit Biar rám sem nézett. Megkérdeztem:
– Miért imádkoztál így Azdakhoz? Ő a néped istene?
Sokáig bandukoltunk, mire Szirit Biar válaszolt nekem.
– Ismerjük egymást. A neve nem Azdak, én pedig nem imádkoztam. Beszélgettünk.
– Hajnal előtt esni fog – mondtam. – Érzem a szagát. Hová megyünk?
Csak fölmordult.
– Kis-Ticsnibe vagy egy szénapadlásra, amelyikhez elébb odaérünk. – Többet nem is mondott, amíg el nem hevertünk két vén szamár közé egy öreg kalyibában, a nagyon régi szalmán. Én épp az egyik állathoz bújtam egy kis melegért, amikor Szirit Biar hirtelen felém fordult, és azt mondta: – Te viszed majd a kiitet. Meg tudod csinálni. – Azzal már el is aludt, ilyen gyorsan. Én az éjszaka hátralevő részében ébren feküdtem, részben a hideg miatt, de leginkább azért, mert kezdett végre – végre, érted? – eljutni a tudatomig, hogy mit tettem. Itt voltam én, máris távolabb az otthonomtól, mint valaha, penészes szalmán fekve, és egy idegen férfi horkolását hallgatva. Ha azt mondom, úgy hittem, horkolni csak az apám szokott, senki más, ez elárulja, mennyire tudatlan voltam. Nem féltem – soha nem féltem, egész életemben, ami, mellesleg, elég sajnálatos –, de egészen bizonyosan össze voltam zavarodva, ezt bevallom. Nem volt más hátra: ott feküdtem és vártam a reggelt, s azon tűnődtem, milyen nehéz lesz a vállamon cipelni a kiitet. Az egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy akár haza is mehetnék.
A kiit rohadt nehéznek bizonyult, akármilyen erős voltam is, és nagy, akár egy eke, ami még nagyobb gondot jelentett. A tizennyolc dupla húr miatt lehetetlen volt rendes fogást találni rajta, csak ide-oda rakosgatni lehetett: egyszer a hátamon vittem, egyszer mindkét kézzel a mellkasomhoz szorítottam, másszor lazán lógattam a kezemben, és nekiverődött mindennek, ami csak a közelében volt. Az első úton töltött nap után úgy sántikáltam, akárcsak Szirit Biar.
Így kezdődött. Napnyugta után megálltunk az első fogadónál, és Szirit Biar zenélt és énekelt a Molnár Örömében látott embereknél is mocskosabb és rondábban berúgott férfiaknak. Ez fontos lecke volt számomra, mert az a bagázs egyáltalán nem figyelt a Tengerész Lal balladájára, hanem vadul ujjongott és rivalgott a Jónépekre, és kétszer is elénekeltették vele, hogy maguk is megtanulhassák. Az egyetlen lecke: soha nem tudhatod, mi fog tetszeni nekik és mit fognak tenni.
Két éjszakával és egy bádogos szekerén zötykölődéssel később már Fors na’sahimban ebédeltünk és aludtunk – igen, magában a fekete várban, ahol a királynő udvarhölgyei töltöttek teát nekünk, és a szobát, amiben Szirit Biar aludni szokott, már előkészítették neki. Négy udvarhölgynek megparancsolták, hogy fürdessenek meg és találjanak nekem valami alkalmas öltözéket, hogy a királynő megnézhessen magának. A fürdetést elviseltem, de amikor el akarták égetni a ruháimat, ott helyben keresztülhajítottam az egyik hölgyet a szobán, úgyhogy ennyiben maradtunk. Ráadásul még a vihogásnak is véget vetett. Tehát királyi fő gondolkozott azon, mit vegyek föl alváshoz, ami több, mint amiben neked valaha is részed volt, hiába tudsz írni-olvasni. Valószínűleg téged is megfürdettek volna.
És két nappal azután ismét utunkra indultunk, én a rongyokban, amelyekbe gyakorlatilag beleszülettem (valószínűleg elégették a kölcsönadott ruhát és hálóinget), Szirit Biar pedig ugyanabban a gúnyában, amit mindig is hordott – elárulhatom, őt nem csinosították ki, hogy úgy énekeljen a királynő előtt. A zsebében aranypénz csörgött, a kiiten harminchat új húr feszült, és a nyakába maga a felséges nagysága kötött selyemkendőt; mégis sántikálva vándorolt, nyomorúságos ételnél nem többért és daibogártól hemzsegő szállásért dalolta énekeit minden keresztútnál álló faluban Fors és Csun között. Azokban az időkben csendes teremtés voltam, de erről muszáj volt megkérdeznem. Azt mondtam:
– Azt akarta, hogy maradj. Mind azt akarták.
Szirit Biar csak horkant egyet. Folytattam:
– Lehettél volna királyi bárd. Örökre, életed végéig tiéd lehetett volna az a szoba a palotában. Csak annyit kellett volna tenned, hogy dalokat költs és hébe-hóba elénekeld őket a királynőnek.
– Azt teszem – mondta Szirit Biar. – Hébe-hóba. Ne lóbáld úgy a kiitet, súrolja az utat! – Nézte, ahogy megpróbálom kiegyensúlyozni vállamon azt a rohadt hangszert, s találkozásunk óta első ízben láttam kicsit elmosolyodni. – Az éneklés számít, nagylány – mondta. – Nem az, hogy kinek énekelek. – Egy darabig szó nélkül sétáltunk tovább, aztán folytatta: – Ahhoz, amit tenni szeretnék, az utakat kell járnom. Nem lovagolhatok. Ha lóra ülök, nem jönnek a dalok. Így van ez.
– És ha ágyban alszol? – kérdeztem. – És ha olyanoknak énekelsz, akik nem részegek, buták és nyomorultak? – Tizenegy éves voltam, sajgott a lábam, és kibírtam volna még néhány napot abban a fekete várban.
Szirit Biar azt mondta:
– Add azt ide! – Átnyújtottam neki a kiitet. Boldog voltam, hogy néhány percre levehetem a vállamról. Azt hittem, megmutatja, hogyan tudom jobban vinni, de ehelyett újrahangolt párat az új húrok közül – az első egy-két napon nem voltak hajlandóak megtartani a hangjukat, és őrületbe kergették az embert –, aztán menet közben játszani kezdett rajta. A zsonglőr című dalt pengette.
Nem, azt nem ismerheted. Még senkivel nem találkoztam, aki hallotta volna. Nagyon ritkán játszotta – talán háromszor a hat év alatt, amit együtt töltöttünk, de már első alkalommal a szívembe véstem, mint minden énekét. Egy fiúról szól, aki egy Davlóhoz hasonló, nyomorúságos helyről származik, és megtanul zsonglőrködni, mert unatkozik és magányos. Aztán kiderül, hogy jól csinálja, őstehetség. Mindennel zsonglőrködik, amit csak talál – kövekkel, étellel, szerszámokkal, palackokkal, bútorokkal, ami csak a keze ügyébe kerül. Az emberek szeretik; mérföldeket utaznak azért, hogy lássák, zsonglőrködni, és előbb-utóbb a királynak is fülébe jut a híre, és azt akarja, hogy a fiú költözzön a kastélyába, és legyen az ő zsonglőre. A dalban azonban a fiú visszautasítja. Azt mondja a királynak, hogy ha elkezdene koronákkal, aranytálakkal és hercegnőkkel zsonglőrködni, semmi mással nem lenne képes azután. Elfelejtené, hogy kell csinálni, azt is, miért akart zsonglőrködni egyáltalán. Így hát köszöni szépen, nagyon megtisztelve érzi magát, hálás is, de mégsem kér belőle. És minden versszaknak ugyanaz az utolsó sora: „Királynak kell csepűrágó, annak nem kell a király...” Nem tudom jól elénekelni, de így hangzott.
Ezt énekelte el nekem, ott, ahogy kettesben bandukoltunk az országúton, és valószínűleg ez volt a legtöbb, amit egyszerre megtudtam róla. Soha nem érezte szükségét, hogy magyarázkodjon, sem nekem, sem másnak. Aznap megkérdeztem tőle, hogy zavarja-e, ha az embereknek nem tetszenek a dalai. Szirit Biar csupán vállat vont, mintha a kérdésem nem lenne több zümmögő légynél, és ő ló volna, amelyik el akarja hessegetni. Azt mondta:
– Ehhez nincs közöm. A királynőnek tetszenek; az apádnak nem. Egyikhez sincs semmi közöm.
Valóban nem érdekelte. Ezt világosan írd le, még ha a többit el is rontod, mert ez a lényege. Mindaddig, amíg képes volt dalokat költeni és el tudta ezeket énekelni, nem érdekelte, hol alszik, mit eszik, vagy kinek zenél. El sem tudom mondani, mennyire hidegen hagyta. Amikor volt pénze, élelmet vett rajta vagy még több húrt – az a vén kiit úgy pusztította ezeket, ahogy az apám a vörös sört és a feketebort –, vagy egyszer-kétszer szállást egy fogadóban, hogy kicsit megmosakodhassunk. Amikor nem volt pénze, akkor is került étel és szállás, s gyakran nem is rosszabb. Noha olyan ember volt, aki egész nap képes volt úgy gyalogolni, hogy fél tucatnál több szó nem hagyta el a száját, olyan helyeken is voltak barátai, ahol még azt sem tudtam elképzelni, hogy ellenséget találjon valaki. A koldusasszony Rivniben: mindig nála aludtunk, az elhagyott tyúkólban, ugyanolyan rendszerességgel szálltunk meg ott, mint a fekete várban. A szélboszorka Leisaiban, ahol ez tiszteletre méltó foglalkozásnak számít a tengerészek miatt. A két takács Sarn mellett – fivérek voltak, és időnként hullatolvajok is. Az az átkozott haramia Cset na’Dekában – bár az majdnem egész éjszaka énekeltette, hol ezt, hol amazt a dalt követelve. Az arakli hajószatócs felesége.
Sokat tűnődöm rajta, a szatócs feleségén. A férjének volt egy raktára a folyó mellett, az asszony pedig hagyta, hogy abban aludjunk, ha nem hagytunk arra utaló nyomot, hogy ott jártunk. Jellegtelen nő volt – sötét, alacsony, kicsit dundi, ez minden, amire emlékszem. Szép hangja volt. Soha nem tudtam meg, mi van közte és Szirit Biar között, csak azt, hogy egyik éjjel fölkeltem pisilni, és meghallottam őket odakint. Beszélgettek, ostoba! – mondom, beszélgettek, a víz mellett, egymáshoz sem érve, túl halkan, hogy ki tudjak venni akár egy szót is, miközben a hold tükörképe végigúszott az arcukon, és fénye Szirit Biar hajába túrt. Én pedig pisiltem egyet a raktár mögött, és visszamentem aludni, ez minden.
Volt valamiféle rendszeres útvonalunk, már ha annak lehet nevezni. Vegyük kezdőpontnak Fors na’Sahimot – onnan a part felé indultunk a Dungarurie-hágón át, majd a Grannach-öblöt elérve északnak fordultunk, miközben Szirit Biar a kikötővárosbéli fogadókban, konyhákban, csarnokokban és piacokon énekelt egész a messzi Leisaiig. Ó, a kikötők! A só, a fűszerek és kátrány szaga, mérföldekkel korábban érződött, mint hogy megláttuk volna a városokat. A bódékban, a taligákon ránk váró étel – friss, friss kourel, dzseniak, borínleves sok illatos macskamentával. Apró, ropogós zsaihalak füzére, kettő egy falat. És a fény a vízen, a rothadó halmok árnyékában pancsoló gyerekek, és emberek, akik fél tucatnyi nyelven üdvözlést kiáltanak a „fehér seknatnak”. Az érzés, hogy minden lehetséges, hogy innen bárhová mehetnél a világon, kivéve vissza Davlóba. Ez volt a legjobb, még sokkal jobb, mint az étel, mint a szagok. Az az érzés.
Nem, nem gondolná az ember, de a kikötővárosokban soha nem énekelt tengeri dalokat. Talán csak egy-kettőt, mint a Dingi kapitány és a sellő vagy a Sötét víz mélyén – máskülönben ezeket az énekeket a szárazföldre tartogatta, ahol a népek távoli fehér szigetekről álmodnak, és sejtelmük sincs, mit művelhet az emberrel egy sellő. Kikötőkben énekelte – ó, a Tarkventil kalapját, A vén pap és a vén istent, az Egyetlen bánatomat, A kapitány könyörületességének balladáját. A Jónépeket. A kikötők érdekes módon szerették a Jónépeket, erre kössél csomót.
Bitavából rendszerint a szárazföld belsejébe indultunk, még mindig észak felé, de Karakoszknál soha nem mentünk messzebb. Azt mondták, gyakran énekelt Korkoruában; ez lehetséges, de nem abban az időben, amikor vele voltam. Nem volt kedve keresztülsántikálni a Kopáron, és amúgy sem szívelte az északi magasföldet híg bora és kövér, zsugori polgárai miatt. Így hát azokban a napokban nem láttam fenségesebbet a Durli-dombságnál, ami nekem meg is felelt – életem során soha nem volt honvágyam a hegyek után. Kikerültük a Durli-dombokat, visszafordultunk délre Szuk’kai körül, és a tolvajok napjára ismét Forsban voltunk. Egy fürdés és egy meleg ágy – néhány nap éneklés a királynő előtt, csinosítás az udvarhölgyei keze kötött –, aztán megint kezdődött az egész elölről. Így éltünk hat évig.
Kötelességek? Hogy mik voltak a kötelességeim? Te aztán finoman fogalmazol, csirkekezű! Nos, én cipeltem a kiitet, én főztem meg a teát és az ételünket, amikor volt mit főzni. Néhányszor, főleg Leisaiban, elüldöztem néhány zsebmetszőt, akiket nem látott mellénk osonni, és egy éjszaka eltörtem egy szekercelóbáló bitavai borbély vállát, aki nagyon megutálta A homokvárat. Az idő többi részében néma társ voltam, akkor beszéltem csak, ha beszélni akart, kalapoztam, miután énekelt, és mindig nyitva tartottam a szemem azután a szörnyű nyugatföldi likőr után, amit kék halálnak neveznek. Rettenetes vizelet, elfonnyasztja az ember ínyét, de ő imádta, Forstól keletre pedig nem nagyon találni. Úgy itta, akár a vizet, valahányszor csak hozzá tudott jutni, de nem emlékszem, hogy valaha is részegen láttam volna. De lehet, hogy mégis, és sokszor láttam elázva, csak éppen nem tudtam róla. Voltak dolgok, amikben soha nem lehetett biztos az ember Szirit Biarral kapcsolatban.
Egyszer megkérdeztem:
– Mit tennél, ha nem volnál bárd? Ha egyszer csak nem tudnál több dalt írni?
Azt gondoltam, ismerem annyira, hogy föltehessem a kérdést, de megtorpant az úton és úgy bámult rám, mintha soha azelőtt nem látott volna. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy azt láttam: megdöbbent vagy megriadt valamitől. Azt motyogta:
– Nem tudhatod.
Visszabámultam rá. Azt mondtam:
– Persze, hogy nem tudhatom. Az égvilágon semmit nem tudok arról, milyen bárdnak lenni, hogy milyen is az, te pedig nem beszélsz róla soha. Csak annyit tudok, mit szeretsz enni, hol szeretsz ülni, amíg énekelsz. Lehet, hogy azt gondolod, ez minden, amit egy davlói hegyi parasztlány föl bír fogni. Lehet, hogy így is van. De azt meg te nem tudhatod.
Szirit Biar ekkor valódi mosolyra húzta a száját, nem olyan majdnem-mosolyra, amit mindenki más számára tartogatott.
– Hallgasd a dalokat, nagylány! Minden a dalokban van, minden, amit elmondhatnék. – Ezután továbbsétáltunk, és egy idő múlva azt mondta: – Egy bárd mindig félretesz egy dalt arra a napra, amikor az összes többi elvész. Mindegyikünkkel megesik előbb vagy utóbb – egy reggel felébredünk, és vége van, elhagytak az énekek, nincsen már ránk szükségük. Nincs figyelmeztetés. Nem figyelmeztetnek, amikor beléd szállnak, és nem figyelmeztetnek, amikor elrepülnek. Ezért tartogatod mindig az utolsó éneket.
Megköszörülte a torkát, az útra köpött, megdörgölte az orrát, és féloldalasan rám pillantott.
– De nagyon óvatosnak kell lenned, mert egy bárd utolsó énekének hatalma van. Soha nem mondod el azt a dalt; soha nem énekled el sehol; arra a napra tartogatod, amikor az lesz az egyetlen ének, ami megmaradt neked. Mert az utolsó énekre mindig válasz érkezik.
Tudod, kicsit tanítgatott arra, hogyan játsszak a kiiten. Biztos vagyok benne, hogy azért tette, mert soha nem talált senkit magán kívül, aki akár csak kezelni tudta volna a hangszert. Nem vagyok zenész – nem tudom megtenni, amit ő, de tudom, hogyan csinálta. Valamikor szeretném megmutatni valakinek, hogyan játszott, hogy ne vigyem magammal a sírba. Nem mintha őt akár egy fikarcnyit is érdekelte volna, de nekem fontos.
Időről időre dalversenybe, bárdok csatájába botlottunk, különösen délnyugaton – abban az országban hagyomány megadni egy témát a költőknek, és nézni, ahogy túlverselik egymást. Szirit Biar gyűlölte ezeket a vetélkedőket. Ha meghallotta, hogy ilyen versenyt rendeznek egy városban, akkor is messze elkerülte, ha amúgy jól szoktunk keresni ott. Mert amint felismerték, esélye sem volt – ha nem nevezett, lemondták az egész eseményt. Mindig nyert, de utána napokig nyűgösködött. Én a magam részéről szerettem a dalversenyeket – azokon a napokon jót ettünk, jót ittunk, és olyankor, ahogy a városiak Szirit Biart éltették, egy kevés nekem is jutott az ünnepéléséből, vagy legalábbis én így éreztem. Olyan büszke voltam arra, hogy mellette sétálhatok az utcán, mint a királynő bármely udvarhölgye, fogtam a kiitet, hogy az emberek láthassák a húrok közé font virágokat. Valahányszor Szirit Biar megnézte magának a nagy hűhót és rám kacsintott, szinte, mint bárd a bárdnak – el tudod képzelni, milyen lehetett, csirkekezű? Akkor azt is el tudod képzelni, milyen belül egy behemót.
Nem. Ó, nem. Ezt azonnal verd ki a fejedből, mielőtt még tanyát verne benne, ha jót akarsz! Tizenegy éves voltam, cipeltem a kiitet Szirit Biarnak, aztán tizenkettő, tizenhárom és tizennégy lettem, a közelében aludtam a meleg miatt a földeken, pajtákban, menedékekben és szajhák ágyában, de egész idő alatt soha. Soha. Egyszer sem. Meg sem fordult volna a fejében.
Nekem viszont igen, beismerem. Igen, táthatod a szádat, jól van, csalódott lennék, ha nem esne le az állad. Hallgass ide – háromszor, négyszer annyi férfival volt már dolgom, mint ahány nővel neked, már ha ez számít. Azt hiszed, a férfiakat a selymes bőr, a tökéletes fogazat, a bájos kis nózik érdeklik? Ott nem, ahol én jártam – a bányákban, a bárkákon, az uszályokon, az északi Kopáron keresztüllopakodó kereskedőkaravánokban. Ott kint még azt is mondhattam: „nem, most nem, húzz el innen” – el tudod ezt képzelni, csirkekezű? Próbáld meg!
Az első akkor volt meg, amikor még az utat jártam Szirit Biarral. Még nem voltam tizennégy sem, és minden kacsaúsztatóban, minden fényes edényben becserkésztem magamat, abban a reményben, hátha a legutóbbi alkalom óta valami megváltozott. Ha lett volna anyám... igaz, mi mást mondhatott volna egy szerető anya, mint amit bármelyik teáskanna feneke is el tudott? Mit mondhatott volna Szirit Biar, aki évről évre egyszer sem nézett üvegtükörbe? Kétlem, hogy emlékezett volna a tulajdon szeme színére. Én azonban nem emlékszem, hogy valaha is lettem volna más, mint rusnya, akitől még a tej, a sör is megsavanyodik és a gyerekek bibircsókosak lesznek, de mindez nem is számított, amíg meg nem láttam azt a fiút a limszetti vásáron.
Ó, istenek, az a fiú a vásáron! Még mindig látom őt magam előtt, harminc év után is, amikor már arra sem emlékszem, ki tett kedvemre a múlt héten. Csinos volt, a szeme levendulaszín, bőre barna patyolat, arccsontjai, mint egy papírsárkány bordái. Sózott húst árult, akár hiszed, akár nem, és amikor Szirit Biar és én elmentünk mellette, egy pillanatra rám nézett, aztán elkapta pillantását, nehogy megbámuljon. Akkor jöttem rá, csirkekezű, hogy van szívem, mert olyan fájdalmat éreztem, hogy nem tudtam elhinni, hogy még mindig sétálok, és nem estem össze holtan ott azon nyomban. Egy mérfölddel a vásártól kellette letáboroznunk, és azt hiszem, az utat hátrafelé lépegetve tettem meg. Szirit Biarnak meg kellett ragadnia a szoknyám hátulját, és úgy vontatnia maga után, akár egy uszályt.
Volt ott egy kis patak, ki kellett volna fognom néhány halat vacsorára. Minden hegyi gyerek képes erre, én azonban halászat helyett hasra feküdtem és úgy zokogtam, mint még életemben soha, sem korábban, sem azóta. Nem hittem volna, hogy valaha is vége szakad. Húzd ezt ki. Nem. Mégsem, hagyd csak benne. Mit érdekel?
Szirit Biar valószínűleg sokat üldögélt mellettem, mielőtt megéreztem volna a nyakamon a kezét. Tudod, soha nem ért hozzám, kivéve, ha segített az úton vagy emlékeztetett rá, hogyan tartsam azt az átkozott kiitet. Egyszer, amikor ledöntött a fehérszájú láz, mérföldeken át cipelt engem és a kittet, amíg nem talált egy eszelős öregasszonyt, aki tudta, mit kell tenni. Ez azonban más volt – nem tudom, hagyd csak, hagyd. Azt mondta:
– Tessék.
Levette a királynő kendőjét, amit mindig a nyakában hordott, és átnyújtotta, hogy meg tudjam szárogatni a szememet. Majd azt mondta:
– Add ide a kiitet! – Én csak bámultam rá, úgyhogy kénytelen volt megismételni: – Add ide, nagylány!
Olyan óvatosan hangolta fel, hogy azt gondolta volna az ember, hogy megint a fekete várban készül fellépni. Aztán egy fának vetette a hátát és énekelni kezdett. Ezt a dalt még soha nem hallottam, és nem úgy hangzott, mintha az övé lett volna. A ritmus egyáltalán nem volt ismerős, a zene csupa szaggatás, csúsztatás és gubanc, a szavaknak sem volt semmi értelme. Mondom, minden dalát megjegyeztem, amint meghallottam őket, de ezt a dalt nem. Egy darabjára emlékszem, így hangzott:

„Ha nem hallasz, füled bánja –
ha nem lángolsz, fagyj halálra –
sorvadj, ha nem éhezel rám –
ha most nem jössz, nem jutsz hozzám.”

Ez a sor újra meg újra ismétlődött: „Ha most nem jössz, nem jutsz hozzám.” Hosszú dal volt, s volt benne valami, amitől a bőröm idegennek érződött rajtam. Feküdtem a földön, szipogtam, miközben Szirit Biar énekelt, a nap pedig alkonyba hajlott, lassan, akár a dal. Végül felültem, megtöröltem az arcomat a királynő kendőjével, és eszembe jutottak a halak. Épp visszaindultam a patakhoz, amikor a zene hirtelen, mint egy ajtócsapódás, abbamaradt, s amikor megfordultam, megpillantottam a sózott húst áruló fiút a vásárról.
Még mindig olyan szép volt, hogy fájt ránéznem, de az arcán megváltozott valami. Valamiféle homályos, zavarodott harag látszott rajta, mint azokon, akik még nem elég régóta vakok, hogy hozzászokjanak. De egyenesen odasétált hozzám, megfogta a kezemet, és talpra állított, aztán ki tudja meddig álltunk ott egymásra bámulva. Amikor elvezetett, megfordultam, hogy hátranézzek, de Szirit Biarnak nyoma veszett. Nem tudom, aznap este mit evett vacsorára, vagy hogy hol aludt.
Én melegen aludtam a hideg domboldalban, ahogyan a régi balladák mondják, és egy-két perccel hamarabb ébredtem föl a kelleténél. A húsárus fiú már fölkelt, és sietve öltözött, s olyan zavarodottan és megvetően nézett le rám – nem engem vetett meg, hanem magát –, ahogyan életemben senki mást nem láttam nézni. Aztán a csizmáját fogva elinalt, én pedig feküdtem még egy kicsit, hogy időt hagyjak neki. Nem sírtam.
Szirit Biar a pataknál volt, száraz kenyeret, sajtot és savanyú dajli-foki borunk maradékát reggelizte. Kettőnknek is elég volt, amit kiterített. Egyikünk sem szólt egy szót sem, amíg el nem indultunk megint Derridó felé, azt hiszem. Végül azt mondtam:
– A dal hozta ide.
Szirit Biar felmordult, elfordította a szemét, motyogott valamit. Megtorpantam ott az országúton – ő még néhány lépést tett, mire ráébredt, hogy nem vagyok mellette. Így szóltam:
– Áruld el, miért énekelted. Mondd el most azonnal!
Sokára válaszolt. Majdnem úgy álltunk ott és néztük egymást, mint ahogy a húsárus fiúval, érzésem szerint hosszú, hosszú évekkel korábban. Végül Szirit Biar megdörgölte kézfejével a száját, és azt mormolta:
– Te vagy az én nagylányom, és olyan szomorú voltál.
Ebből tudtam, hogy szeretett, érted? Két-három teljes éve cipeltem a hangszerét, főztem rá, pénzérméket kapartam föl a fogadók padlójáról, de soha nem mondta. Akkor azonban megfordult, és indult tovább, amilyen gyorsan csak a sántasága engedte, én pedig utánasiettem a térdemet verdeső kiittel. Sokáig nem volt hajlandó beszélni, míg meg nem érkezett egy zápor, és be nem húzódtunk egy szénaboglya árnyékába, hogy kivárjuk a zivatar végét. Megkérdeztem:
– Hogyan történik? Hogy a dal valakit odahív hozzád.
Szirit Biar azt mondta:
– Ahonnét én jövök, vannak olyan dalok, amelyek vadat csalnak a vadász elé; halakat, madarakat. Csak egy kicsit megváltoztattam a számodra.
Már azt mondtam volna: „Kérlek, ne tedd többet”, de félúton meggondoltam magam. Akárhogy is végződött, megadta nekem, amire addigi életemben leginkább vágytam, és az nem az ő hibája, hogy túl hamar ébredtem az álmomból. Ehelyett azt kérdeztem:
– Más dolgokat is meg tudsz idézni a dalaiddal?
– Apróságokat – mondta Szirit Biar. – A nagyok, akik előttem járták az utakat: Szárani Elszu, K’lanikh-jara – nem, csirkekezű, én sem hallottam róluk soha –, ők változást énekeltek, ők folyókat tudtak magukhoz szólítani, isteneket hívtak, villámokat, holtakat, nem pedig ostoba szeretőket. – Esetlenül megveregette a vállamat, erre emlékszem. Azt mondta: – Minden dal varázslat, nagylány. Némelyik erősebb, mint mások, de mindig, minden dal varázslat is. Láttad, hogy esőben tüzet rakok a főzéshez; emlékszel, egyszer meggyógyítottam egy paraszt kutyáját, amelyik mérget nyelt. A dalaim apró varázslatokat hoznak létre. Nekem ez elég.
Írd ezt le, ne feledd, ő pontosan ezt mondta! Emlékezz rá legközelebb, amikor azt hallod, hogy valaki Szirit Biar nagy hatalmáról hadovál. Apró varázslatok. Soha nem állított ennél többet magáról. Soha nem volt rá szüksége.
Hol is tartottam? Az eső elállt, és ismét elindultunk, Szirit Biar pedig egy idő múlva új dalt énekelt, amit még nem fejezett be, s menet közben fél kezével a levegőbe rajzolt, ahogy szokott. Így volt:

„Egykor,
mikor még nem voltak nemesek –
egykor,
mikor még nem voltak királyok,
élt egy asszony,
a teste ezer virág,
méz és arany napfény,
és édes apróságok...”

Igen, persze, hogy ismered, ez mindenhová eljutott – még messze északon, Trodaiban is hallottam, éppen tavaly. Első alkalommal nekem énekelte el, ahogy ott reszkettünk az esőben, és amikor előbukkant a nap, továbbmentünk. Egyikünk sem mondott többet a sózott húst áruló fiúról, pedig gyakran megfordultunk a limszetti vásáron.
Azután valami kicsit megváltozott közöttünk. Közelebb kerültünk talán, nem is tudom – vagy csak könnyebb lett. Mindenesetre többet beszéltünk. Meséltem Szirit Biarnak a talpalatnyi tanyáról, ahol éltem, hogy miként kerültem aznap éjjel a Molnár Örömébe, és hogy aggódom az apámért – három évig nem mentünk vissza Davlóba. Valahányszor olyannal találkoztunk, aki járt arra, kérdezősködtem az apám után, de amennyit én tudtam, akár meg is halhatott még azon a napon, amikor elhagytam. Napokig vándoroltam úgy, hogy egyáltalán nem jutott eszembe, de egyre gyakrabban álmodtam róla.
Szirit Biar néha beszélt a déli parti szülővárosáról – hallomás alapján nem lehetett sokkal nagyobb Davlónál – és a nénjéről, aki a szüleik halála után fölnevelte. Még most is nehezemre esik elképzelni, hogy Szirit Biarnak családja, nővére van. Ő tette sínbe a lábát, amikor az két szkiff között összezúzódott, és mérföldeken belül nem volt egyetlen javasasszony sem. A nővér helyben ment férjhez, aztán meghalt a halászok felkelésében, és Szirit Biar soha nem tért vissza. Hallottad valaha is bárkitől a Te című dalt? A legtöbben úgy vélik, az ének valamelyik istenről szól, de nem; a nővérének írta. Ő mondta nekem.
Egyik éjjel egy istálló szalmájába heveredtünk le, társaságunk csak egy risu és a borja voltak. Megkérdeztem, miért mondta azt a Molnár Örömében, amikor először meglátott, hogy: „Hát itt vagy, nagylány.” Honnan tudta, hogy vele kell mennem, segítenem neki és megtennem, amit kér – honnan tudtam vajon én. Szirit Biar velem szemben ült, egy harmóniával szöszmötölt a kiiten, amivel soha nem volt elégedett. Anélkül válaszolt, hogy felnézett volna.
– Ő mondta nekem. Akit a néped Azdaknak nevez. – Nem értettem. Szirit Biar így szólt: – Amikor Davlóba érkeztem. Láttam az út mellett, és beszéltünk. Azt mondta, figyeljek rád.
– Azdak – mondtam. – Azdak. Miért törődne velem Azdak?
– Ő a vándorok istene – mondta Szirit Biar. – Ismeri az övéit. – Aznap este a kiit semmit nem volt hajlandó megtenni, amit kért tőle, és végül gyengéden letette egy üres jászolra. Folytatta: – A te Azdakod azt mondta, hogy neked és nekem közös utat kell megtennünk. Akkor nem tudtam, mire gondolt.
– Valóban nagy utat tettünk meg – mondtam. – Hol van ebben a titokzatosság?
Szirit Biar nevetett. Azt mondta:
– Nem hiszem, hogy Azdak az országutakról beszélt, nagylány. Az istenek aligha törődnek az ilyen dolgokkal.
– Nos, akkor jól tennék, ha mégis – mondtam, mert újabban a szokottnál is jobban sántított, nekem meg napok óta horzsolás volt a sarkamon egy kőtől. – Ha csak ennyit tudott mondani, nem hasznosabb, mint a többi megszokott isten.
Szirit Biar vállat vont.
– Csak azt tudom, hogy mire nem gondolt, nem pedig azt, hogy mire igen. Így van ez az istenekkel. – Elnyúlt a risu túloldalán, belefészkelődött a szalmába, amíg már csak a nagy orra és a fehér bajsza látszott ki. Azt mondta: – Az igazi utunk még csak most fog kezdődni. – Azzal elaludt.
Nos, vagy a szavak ragadtak meg, vagy ahogyan mondta őket, nem tudnám megmondani, de azután rémálom rémálmot követett – valahányszor az átkozott risu szortyogott álmában, újabb szörny jelent meg az enyémben. Az utolsó igazi szépség lehetett, mert Szirit Biar mellkasán ébredtem, s szorosabban öleltem, mint a húsárus fiút valaha is. Az ő vad, erdőmélyi szaga volt akkor széles e világon a legmegnyugtatóbb dolog.
Nos, nyugalom és nyugalom között is van különbség. Ezen a részen hamar túlesek – nincs értelme, hogy tizenkét rézért mindketten zavarba jöjjünk. Egy darabig tartott engem, és úgy simogatta a hajamat, mintha attól félne, hogy megfordul a kezében és bármely pillanatban beléharap. Aztán kezdett félretolni, olyan gyengéden, ahogy csak tudott, de nem hagytam. Azt mondtam:
– Sötét van, sötét van, nem is fogsz látni, csak most az egyszer. Kérlek. – Valami ilyesmit.
Szegény Szirit Biar, mi? Szegény fickó, amint megpróbálja lelökni magáról ezt a nyafogó melákot anélkül, hogy megsértené állatias érzéseit. Á, ezt el tudod képzelni, látom a kis, rózsaszín szemedben. Igen, minden alkalommal, amikor felült, visszalöktem, és amikor azt mondta: – Nagylány, ne, ne csináld, túl fiatal vagy – tovább csókoltam, és azt mondtam: – Nem érdekel, nem mondom el senkinek, kérlek, nem mondom meg. – Ah, szegény, szegény Szirit Biar.
Az egyetlen dolgot tette, amit tehetett. Erősen ellökött magától – akármilyen nagy volt is, én voltam az erősebb, de hihetetlen, mikre képes az ember, ha eléggé kétségbeesett, nem igaz? –, és talpra ugrott, úgy zihálva, mintha tényleg megtettük volna. Egy darabig nem jutott szóhoz. Az állás túlsó sarkába szorult; el kellett volna rohannia mellettem, ha ki akar jutni. Én nem sírtam, vagy nevettem, vagy rontottam rá, vagy csináltam más hasonlót, csak álltam ott.
– Mircsa – mondta, és egy kivételével ez volt az egyetlen alkalom, hogy a nevemen szólított. – Mircsa, nem tehetem. Van egy hölgy.
Egy hölgy, figyeled? Nem egyszerű nő, hanem hölgy.
– Egy francokat – mondtam. Nem hiszem, hogy sikítottam, de ki emlékszik rá? – Majdnem három éve, soha nem voltunk még tíz percnél tovább távol egymástól, miféle nyomorult hölgy?
– Rég volt – mondta Szirit Biar nagyon halkan. – Nagyon-nagyon régen, nagylány. – A szavak egyesével, kettesével szakadtak ki belőle. Azt mondta: – Még meg sem születtél, amikor utoljára láttam.
Ne érdekeljen, mit mondtam akkor neki. Kevés dolog van az életemben, aminek az emléke megmelenget, és még kevesebb, amit igazán szégyellek, azt kivéve, amit a következő néhány percben Szirit Biar fejéhez vágtam. Csak annyit írj le, hogy megkérdeztem, vajon mit művel élete nagy szerelme, amíg ő keresztül-kasul járja a világot és hű marad hozzá. Csak ennyi írj le – úgy –, és ne firtasd tovább.
Szirit Biar mindent eltűrt, nagy kezei nyitott tenyérrel lógtak oldalán, s arra várt, hogy kifogyjak a szóból és a szuszból. Aztán nagyon fáradtan megszólalt:
– A neve Dzsailli Doura. Háborodott.
Leültem a szalmába. Szirit Biar azt mondta:
– Dzsailli Doura. Volt egy gyerekünk. A családja hozzáadta végül egy férfihoz, aki boldogan befogadta a gyereket, de az meghalt. – Jobbra-balra ingatta a fejét, ahogy néha szokta, mint egy állat, amelyik nem találja megszokott kijáratát egy helyről. – Meghalt. A gyerekünk. Azóta őrült, tizenöt esztendeje. Dzsailli Doura.
Két l-lel írják a nevét, megvan? Azt mondtam:
– Krevedek. Ahol a gazdagok laknak. Mindig messzire elkerüljük Krevedeket, a városkapun sem vagy hajlandó belépni, nemhogy még énekelj is.
– Egyszer – suttogta Szirit Biar. A falnak dőlt, szürkén, mint a vén kő Azdak a sárbarna eresz alatt, senkihez nem hasonlított, akit valaha is láttam. Azt mondta: – Egyszer énekeltem neki Krevedekben.
– Tizenöt évente egyszer – mondtam. – Még Davlóban is jobban csináljuk ennél. Nos, talán a hűtlenség is könnyebb, ha nem kell látnod az illetőt. Nem tudhatom. – Nyugalom szállt meg, éppolyan új és különös, mint a könnyek, amelyeket a húsárus fiúért ejtettem. Nagyon öregnek éreztem magamat. Megveregettem magam mellett a szalmát, és így szóltam: – Gyere, ülj le! Nem fogok rád támadni, megígérem. Gyere már!
Tizennégy éves voltam, és úgy parancsolgattam Szirit Biarnak, mint egy igáslónak. De odajött, és közel húzódtunk egymáshoz, mert az éjszaka komisz hideg volt. Szirit Biar még a vállamat is átkarolta, de rendben volt. Akármi történt is, akármi is szállt meg rövid időre, soha nem ismétlődött meg. Sem vele, sem mással. Azt kérdeztem:
– Tudtad, hogy volt egy csecsemő?
Szirit Biar bólintott. Egy idő után azt mondta:
– Mit tehettem volna? A szülei mindörökre elzárták volna, inkább, mint hogy egy nincstelen, faragatlan délvidéki utcai énekessel vándoroljon. Aztán van itt egy gazdag ember, aki el akarja venni, és Kredevekbe akarja vinni, hogy ott éljen, és mit tehetne egy vándorénekes egy nemesen született lányért és egy gyerekért? – Váratlanul erős reszketés futott végig rajta, éreztem. Azt mondta: – Elmentem.
– Mi lett vele? – Rám pislogott. – Úgy értem, utána... aztán? Hol van most, ki viseli gondját? – Davlóban ott volt Csoj anyó. Minden kóbor teremtményt ő fogadott be – állatokat, gyerekeket és holdkórosokat egyaránt –, és ha a többségük rongyokban, cafatokon és rothadó zsúpfedél alatt élt is, nos, még annak is örültek. Szirit Biar válaszolt:
– Dzsailli Doura férje jó ember. Másvalaki már elküldte volna, de ő még mindig vele lakik, egy házban Kredevektől északra, és ő maga ápolja. Voltam abban a házban.
– Egyszer – mondtam. Szirit Biar keze keményen összeszorult a vállamon, és az arca ugyanígy megkeményedett. Nem tudom megmondani, melyik fájt nekem jobban. Azt mondta: – Nem volt hajlandó belépni a szobába. Egész éjjel egy sötét ajtónak énekeltem, és éreztem az illatát, a szellőt a bőrömön, ahogy megmozdult, de nem hagyta, hogy lássam. Nem tudtam elviselni. Nem bírtam visszamenni többé.
Tudtam, hogy van még más is. Legalábbis ismertem már ennyire. Nem volt mit tenni, mint ülni az állásban a horkoló risuval és az álmosan ránk pillogó borjúval, és a levegő egyre világosabb és hidegebb lett. És egy-két év várakozás után Szirit Biar azt mondta:
– Azt gondoltam, meg tudom gyógyítani. Annyira biztos voltam benne.
Nem hozzám beszélt. Azt mondtam:
– Mindig minden dal varázslat. Te magad mondtad.
– Valóban – felelte Szirit Biar. – De az én dalaim parasztok kutyáinak valók, ezt is mondtam. Ezt is megtanultam abban a kredeveki házban, mielőtt megszülettél volna. – Megfordult, hogy rám nézzen, és a szeme olyan vén és fáradt volt, mint senkié, akit addig láttam. Azt mondta: – A nagyok meggyógyíthatták volna. Szarani Elszu vissza tudta volna hozni. Én... – és egyszer csak megállt, a feje pedig lebukott.
Tudtam, hogy ezúttal nem mond többet, mindegy, mennyit várok rá. Így hát egy idő után megszólaltam:
– Szóval megpróbáltad kiénekelni belőle az őrületét, de nem sikerült. Aztán soha többet nem próbálkoztál meg vele. Tizenöt éve.
– A férje azt mondta, ne térjek vissza – motyogta Szirit Biar. – Rosszabb állapotban hagytam hátra, mint amilyenben korábban volt, mit mondhattam volna neki? – Választ várva rám pillantott, de azzal nem szolgálhattam. Hamarosan a feje ismét kezdett lekókadni. Fészkelődtem egy keveset, hogy kényelmesebben üljek, fejével a karomon, aztán így ültem késő délelőttig, míg az öreg csak aludt, aludt, én meg ücsörögtem.
Másnap és az azt követő napon azt gondolta volna az ember, hogy ebből semmi nem történt meg. Ugyanúgy vándoroltunk az utakon, mint már említettem, kicsivel többet beszéltünk, de egyszer sem beszéltünk az istállóban töltött éjszakáról, és egyetlen nyomorult szó sem esett többé az ő Dzsailli Dourájáról. Ó, persze, megkérdezhettem volna, s ő talán válaszol, de nem éreztem úgy, hogy többet akarnék tudni róla és Szirit Biarról és a gyerekükről annál, mint amit már tudtam, köszönöm szépen. Nem, nem voltam féltékeny – menj már! –, de tizennégy éves voltam, ő pedig hozzám tartozott, ennyi az egész, akármit jelent is ez, amikor az ember épp tizennégy. Nem volt sem az apám, sem a szeretőm, egyszerűen csak az enyém volt. Ha pedig féltékenységet éreztem is, jogom volt hozzá – csakhogy nem éreztem. Ugyanolyan nagydarab és ronda maradtam, mint mindig.
Egyvalami mégis más volt. Éjszaka, általában, amikor azt gondolta, hogy alszom, egy új dalt gyakorolt újra és újra. Amennyire én tudtam, akár régi is lehetett – úgy lehalkította a hangját és déli akcentusa úgy megkásásodott, hogy minden tíz szóból egyet, ha hallottam. Amikor tényleg álomba merültem, a sikamlós, susogó zene akkor is arcokkal töltötte meg az álmaimat, olyanokkal, amiket soha nem láttam, és állatokkal, amelyeket nem ismertem fel. Úgy hangzott, mint egy altató, amilyet más országban énekelnek az emberek; mint a szerencsepénzem, ami kétség sem fér hozzá, valahol valamit bizonyosan ér. Azóta sem voltak olyan álmaim.
Azon a tavaszon Davlóba jutottunk – Szirit Biar letért a szokásos útvonaláról érte. Ott semmi nem volt a számára – egyetlen éjszakát sem töltött el a Molnár Örömében, hanem egy parasztnál szállt meg, amíg én egyedül mentem tovább. Desh Dzsakanit a kovácsműhelyében találtam, aki elmondta, hogy az apám már több mint egy hónapja nem fordult meg a Molnár Örömében, és komolyan fontolgatja, hogy valamelyik nap benéz a tanyánkra, hogy meglátogassa.
– Soha többé nem volt már ugyanaz, miután elrohantál – mondta nekem. – Egyszerűen elhagyta a spiritusz, mindenki ezt mondja.
Az apámban már eredetileg sem volt valami sok spiritusz, Desh Dzsakani pedig hazudozónak született, de azért úgy másztam fel a hegyi csapán, mintha egy sziklatarg kergetne, és nagyon hálásan, amiért akkor értem haza, amikor, s ugyanakkor teljes szívemből azt kívántam, bárcsak valahol máshol lennék a világon. Akárhol.
Az ösvény teljesen eltűnt. Mindig visszanyestem a gazokat valamelyest, de most mindent – a csapát, a legelőt, szegény földjeinket – elnyelt a muhar, a jégbogyóinda és a drumak. Kerestem a risunkat és a két karakoszki lovat, de eltűntek. A ház ajtaja egy zsanéron függött. Az apám meztelenül guggolt a küszöbön.
Nem volt őrült, mint Szirit Biar Dzsailli Dourája, s nem volt részeg sem. Azonnal felismert, de nem törődött velem. Fölnyaláboltam – csupa hideg csontból állt –, s bevittem a házba. Nem érdemes szót vesztegetni arra, hogyan nézett ki az otthonunk; olyan volt, mint egy ember háza, aki már régen föladott mindent. Amikor elhagytam? Valószínű. Lehet, hogy Desh Dzsakaninak ebben mégis igaza volt.
Az apám egy szót sem szólt a két nap alatt, amíg vele voltam. Ágyba fektettem, levest főztem neki – nem vagyok szakács, és büszke is vagyok erre, de egészen tisztességes levest tudok főzni –, valamennyit le is erőltettem a torkán, miközben meséltem neki az utazásaimról Szirit Biarral, a dolgokról, amiket láttam, az emberekről, akikkel találkoztam, a dalokról, amiket tanultam. Azt hiszem, a két nap során minden éneket előadtam neki, amit csak Szirit Biartól tanultam, még a Jónépeket is, ami réges-régen kiváltotta a verekedést a Molnár Örömében. Meghallgatott. Nem tudom, mit hallott, mert a tekintete nem változott, de fülelt, ezt tudom. Esküszöm, hogy figyelt.
Még a sózott húst áruló fiúról is meséltem neki. Erre a harmadik nap reggelén került sor, amikor megtámasztottam az ágytálon. Akkor halt meg, ismerem az apámat. Sem egy hang, sem egy nyöszörgés, sem egy kicsike fing – egyszerűen csak meghalt a karomban, ilyen egyszerűen. A küszöbnél temettem el, ahogy nálunk Davlóban szokás, és nyitva hagytam az ajtót az állatok és a kúszóindák előtt, majd még utoljára lesétáltam a városba, hogy csatlakozzak Szirit Biarhoz.
Mi? Micsoda? Látnod kéne, milyen képet vágsz – alig várod, hogy megtudd, vajon elmentünk-e együtt Kredevekbe, megpróbáltuk-e másodszor is visszaénekelni Dzsailli Dourát onnan, ahol szegény, zaklatott elméje egész idő alatt kóborolt. Nos, hadd mondjam meg, az elkövetkező két évben Szirit Biar gondoskodott róla, hogy még Szuk’hait is elkerüljük, nem beszélve Kredevekről. Már Csunnál viszszafordított dél felé, mindegy, ki hol várt rá, vagy milyen adományról mondott le így. Amikor megkérdeztem, csak annyit morgott, hogy túl öreg már ahhoz, hogy olyan messzire kutyagoljon a hegyvidéken, és különben is, azok a népek túl szűkmarkúak, hogy megérje értük még néhány mérföldet vándorolni. Nem volt értelme vitatkoznom vele, még ha akartam volna se. De nem akartam.
Jó évek voltak azok, az utolsó kettő, amit együtt töltöttünk. Az erőm utolérte a méretemet, és ujjaim közé csípve is el tudtam volna vinni a kiitet. Minden utat bejártunk a Dajli-fok és Karakoszk, a Grannach-öböl és Derridó között; ő menet közben új dalokat írt a levegőbe, én pedig minden csinos fiút olyan bátran megbámultam a városokban, mintha vad szépség volnék, aki egész életében ahhoz szokott, hogy ő válogasson. Egyikük sem volt olyan szép, mint a sózott húst áruló fiú, és nem is jöttek bégetve utánam éjszaka – ettől nem kell félned –, de hadd mondjak még valamit: Szirit Biarnak soha többet nem kellett még egyszer az ágyamba énekelnie senkit, ettől se félj. Majdnem helyes vagy, amikor elpirulsz, csirkekezű, tudtad? Majdnem.
Igen. Igen, igen, elmentünk együtt Kredevekbe.
Ha éppen tudni szeretnéd, az én művem volt. Nem mondom, hogy nélkülem soha nem ment volna oda; csak azt mondom, hogy nem járt arra – mennyi ideje is? – tizenhét esztendeje, úgyhogy ebből magad is levonhatod a következtetést. Hogy miért vettem a fejembe, az egy másik történet. Látni akartam a nőt, ezt tudom. Tűnődésként indult, kósza gondolatként, hogy vajon hogyan nézhet ki, de aztán nem tudtam kirázni a fejemből; az ötlet egyre erősebb és erősebb lett. S talán Szirit Biart is szerettem volna látni vele, csak hogy tudjam. Csak hogy rájöjjek, mit akartam tudni. Talán emiatt, ki emlékszik rá?
Így hát azon az utolsó reggelen, miután távoztunk Csunból – emlékszem, hogy Csun volt, mert az volt az egyetlen hely, ahol Szirit Biar nyilvánosság előtt énekelte A zsonglőrt –, és elértünk a Fors na’Sahim-i keresztúthoz, azt mondtam neki, minél könnyedebb hangot ütve meg:
– Az a házaló, tegnap, akitől az új teáskannát vettük... Azt mondta, valami baj van a forsi úton. El akartam mondani.
Szirit Biar vállat vont.
– Rablók. – Egy mese mindenesetre igaz: egy útonálló sem volt az országban, aki kezet emelt volna Szirit Biarra vagy ellopott volna tőle akár egyetlen rézpénzt is. Időnként előbújtak az erdőből, szégyenlősen, akár a mocsári kecskék, és egy darabig velünk tartottak, néha visszamaradozva, hogy a dalnok gyakorolhassa új dalait, mintha ott sem lennének. Nem tudták kiismerni, érted? Azt hiszem, úgy érezték, hogy ő is egy közülük, de nem tudták volna megmondani, miért. Én ezt gondolom.
– Járvány – mondtam neki. – Tűzkór, végig a forsi út mentén, innen Dusantig. Azt mondta, az egyetlen biztonságos útvonal a Hósólyom útja. Jó országút, követhetnénk egészen Cset na’Vaudriig, aztán nyugatra fordulhatnánk Fors felé. Meg tudnánk csinálni.
Szirit Biar sokáig nézett rám. Tudta vajon, hogy hazudok? Nekem éppúgy fogalmam sincs, mint ahogy neked. Csak annyit tudtam, hogy a tűzkór tízévente egyszer lesújt a déli partra, a hazájára, az emberek pedig százával, ezrével halnak. Végül azt mondta:
– Akkor át kell haladnunk Kredeveken.
Nem válaszoltam neki. Némán álltunk a keresztútnál, hallgattuk a rovarokat, madarakat, a száraz levelek között játszó szelet. Aztán Szirit Biar azt mondta:
– Azdak. – Mást nem is mondott. Kivette a kiitet a kezemből, és hátra sem nézve megindult Kredevek felé. Sántaság ide vagy oda, futnom kellett, hogy beérjem.
Hát így jutottunk el Kredevekbe, ami különös hely, csupa tágas pázsit, magas kőház, macskaköves utca, szolgák lótnak-futnak uraik dolga után. Nincsenek koldusok. Nincsenek bádogosok, házalók. Néhány szekér, néhány gyerek. Csend. Abban a városban a csend a bőrödre tapad.
Szirit Biar végigmasírozott Kredevek főutcáján, sarkában velem. Fogalmam sem volt, mit tegyek, vagy hogyan sétáljak, ha éppen nem a kiitet cipelem. Az emberek az ablakokba gyűltek, hogy megbámuljanak, de senki nem ismerte fel Szirit Biart, ő pedig nem nézett se jobbra, se balra. Egyenesen átvágott a városon, míg a kövezett utcák és kőházak elmaradoztak, s utána már csak gaztól fölvert rét, néhány legelő és a távoli barna Durli-dombok következtek. S egy nagy faház két előhegy közé ékelve – ha az ember nem volt szemfüles, elkerülhette a figyelmét. Szirit Biar azt mondta:
– Ha éjjel is utazunk, holnap dél előtt elérjük a Hósólyom útját.
Én pedig így szóltam:
– Ott élnek, igaz? Ott él Dzsailli Doura.
Szirit Biar bólintott.
– Ha még él. – Megfordult, hogy rám nézzen, és váratlanul kinyúlt, hogy a nyakam oldalára tegye a kezét, ide. A hajam gyökere is beleborzongott. Azt mondta: – Ahol most állunk, és a ház között vár a mi utazásunk. Ezt mondta a vándorok istene. Akármi történik is abban a házban, amiatt találkoztunk, te meg én. Nem lennék itt, ha te nem vagy. Köszönöm, Mircsa.
Nem tudtam, mit mondjak. Csak annyit szóltam:
– Hát, el akartam kerülni Davlóból, ennyi az egész. – Megpróbáltam visszavenni a kiitet… úgy értem, ez volt a munkám, az első naptól fogva, hogy vigyem, de nem hagyta. A vállára lendítette és elindultunk az úton.
Hosszabb utazás volt, mint amilyennek látszott, mondhatom. Délben, amikorra el kellett volna már érnünk a házat az előhegyek között, alig látszott közelebb, mint amikor először megpillantottuk. Még benne jártunk az alkonyatban, amikor végre átvánszorogtunk az üres, köves hegyszoroson, és fölkanyarodtunk az utolsó, meredek ösvényre, amely két nagy szikla között futott. Egy férfi várt ott ránk. Alacsony és öreg volt; ami kevés a hajából megmaradt, fehérre őszült, mint Szirit Biaré, s ha nem is volt éppen kövér, olyan puhának látszott, mint a málé, s a színe is hasonlónak tűnt. De büszkén fordult velünk szembe, úgy állta el utunkat, akár a sziklák. Azt mondta:
– Szirit Biar. Gondoltam, hogy ma eljössz.
Nos. A többit lassan kell elmondanom. Óvatosnak kell lennem, jól kell felidéznem, hogy pontosan úgy írhasd le, ahogy történt. Szirit Biar azt mondta:
– Aung Dzsatt – aztán nem szólt többet. Csak állt ott a másik férfira lebámulva, ahogyan a magas, árnyékos ház nézett le hármunkra. Aung Dzsatt nem vett észre engem, ami nem egyszerű dolog. Azt mondta Szirit Biarnak:
– Nem láthatod. Nem engedem.
– Tizenöt év telt el… – kezdte Szirit Biar, de Aung Dzsatt félbeszakította.
– Ha ötven lenne is, akkor sem te gyógyítottad meg, nem a te zenéd. Mondtam, hogy soha többet ne térj vissza, Szirit Biar! – Tudod, milyen, amikor valamit túl erősen fogsz, és remegni és csúszkálni kezd a kezedben? Aung Dzsatt hangja ilyen volt.
Szirit Biar csak annyit mondott:
– Még egyszer énekelnem kell neki.
– Ó, igen, még ez egyszer – válaszolta az öregember. – Amikor pedig befejezted a szerelmekről és kísértetekről, sárkányokról és tengerészekről szóló dalaidat, és ismét távozol, ki marad hátra, hogy megint emberi formába fércelje, amit magad után hagysz belőle? – Olyan keserűen utánozta Szirit Biar mély, reszelős hangját, hogy felkuncogtam. Nem tehetettem róla. Aung Dzsatt egy pillanatra sem vette le a szemét Szirit Biarról.
– Három évig nem ismert meg azután, hogy itt jártál – suttogta. – Három évig. Mi szállt meg, hogy hagytam, hogy meghallgasson téged? Mitől képzeltem azt, hogy az apa zenéje megakadályozza majd, hogy a gyereke után próbáljon menni? Három évig zokogott a sötétben, és azt ette, amit az ajtó alatt becsúsztattam neki – azután még két évig nem mondott mást, csak a gyerek nevét újra és újra és újra. Aztán még öt évig… – Elharapta a mondatot; hallani lehetett, ahogy a torka bekattan és összeszorul. Szirit Biar várt, a lenyugvó nap fényében pislogott.
– Tizenöt év – mondta aztán Aung Dzsatt. – Még most is vannak alkalmak, amikor azt hiszi, te vagyok, tudod ezt? – Úgy vigyorgott, akár egy halálfő. – Azt gondolná az ember, hogy ez fáj nekem, és bizonyos értelemben valóban így van, mert olyankor néha megpróbál megölni. Mindig résen kell lennem.
Szirit Biar behunyta a szemét, megrázta fejét, és megkerülte Aung Dzsattot hogy az úton a mögötte álló házhoz induljon. A másik mellkasára tett kézzel szelíden feltartóztatta. Azt mondta:
– De már nem szólongatja a gyereket. Legtöbbször átalussza az éjszakát, és már jó ideje nem kell etetnem. És ő sokkal jobban gyűlöl téged, mint én, Szirit Biar.
Nem lehettem benne biztos, mert a napfény visszacsillant az ablakokról, de mintha láttam volna valakit a házban mozogni, épp csak egy pillanatra, ahogy egy érzés keresztülfut valaki szemén, majd ismét eltűnik. Aung Dzsatt folytatta:
– Gyűlöl téged, mert tudja, tudja, hogy a gyereke még ma is élne, ha szembeszálltál volna a szüleivel és vele maradtál volna. Én ugyan másként gondolom, de ez van. – Felkuncogott, és ujjai hegyével megveregette Szirit Biar mellkasát. Azt mondta: – Említettem neked, amikor korábban itt jártál, hogy fiú volt? Öregszem, elfelejtek dolgokat.
Szirit Biar rám sem pillantva megszólalt:
– Gyere, nagylány! – aztán egyik karjával félresöpörte Aung Dzsattot. A férfi ezúttal nem tiltakozott. Ahogy nézte, amint elhaladunk, halványan mosolygott – azt mondom, elhaladunk, de engem egy percre sem látott meg. Nem követett, és nem szólalt meg addig, amíg el nem értük a bejárathoz vezető kőlépcsőket. Akkor utánunk kiáltott: – Vigyázz, Szirit Biar! Az emelet az ő birodalma, ha vele vagy, a holdon vagy. A szolgák nem hajlandóak fölmenni a lépcsőn, és ha netán lejön, úgy surrannak el a sarkokba, akár a pincebogarak, amíg el nem halad. Vigyázz vele, Szirit Biar!
Hallottam mellettem Szirit Biar bosszús morgását – hat év után már nem volt olyan horkantás vagy morranás, amit ne tudtam volna lefordítani. Én azonban nem voltam bosszús, ezt elmondhatom. Mondtam már, hogy soha nem rémültem meg, ez igaz, de az őrültek – eszelős asszonyok – nyugtalanítanak, ha úgy tetszik. A sötétben mozgó háborodottak nagyon nyugtalanná tesznek. Szirit Biar belökte az ajtót. Mielőtt bementünk volna, visszanéztem Aung Dzsattra. Pontosan ugyanott állt, ahol hagytuk, és hangtalanul nevetett.
Szép, büszke ház volt, annyi bizonyos – s emlékezz csak rá, én már palotában is aludtam. Valahogy bentről tágasabbnak tűnt, mint kintről, és puhának is – sok vastag tahi’raki szőnyeg és drapéria, és azok a vajszínű párnák, amiket Forsban varrnak a kereskedők régi nyeregtakaróiból. Alig látszott ki egy tenyérnyi padló vagy fal: az egész helyet úgy alakították ki, mint egy bölcsőt, egy különleges szelencét, amelyben valami értékes, törékeny holmit tartanak. Szolgák suhantak el mellettünk egy szó nélkül, vagy legalábbis az árnyékuk, mert nem hallottam a lépteiket, s ha már itt tartunk, a sajátunkat sem. Nem hallottam a bezáródó bejárati ajtót, vagy bármilyen hangot kívülről, miután becsukódott. Amit azonban hallottam, az valakinek a lélegzése volt. Nem Szirit Biaré, és nem is az enyém – nem hiszem, hogy bármelyikünk is vett volna levegőt, mióta beléptünk az ajtón. Szirit Biar megérintette a vállamat és balra, a lépcső felé intett a fejével. Az ember arra számítana, hogy egy ilyen háznak nagy, spirális lépcsősora van, de ez keskeny volt, még annyira sem széles, hogy ketten elférjünk egymás mellett rajta. Szirit Biarnak az oldalához kellett szorítania a kiitet, hogy ne verődjön a korlátnak. Gondolkodás és érzelmek nélkül követtem, mert miért is ne? Hova máshová mehettem volna akkor?
Az emelet más volt. Mélytengeri hideg uralkodott, a levegő sűrű az alkonyattól, áporodott, szirupos szürkületi fény töltötte meg szemünket, fülünket és orrlikainkat, mint amikor az ember belefullad a takarójába alvás közben, és másról sem tud álmodni. Most már teljesen körbevett a lélegzés, nem volt ugyan hangosabb, de egyre gyorsabb, mohóbb lett. Más hang nem létezett a világon. Szirit Biar megállt a lépcső tetején, és tisztán, hangosan, színtelenül kimondta:
– Dzsailli Doura.
A szuszogás nem szűnt meg. Szirit Biar ismét megszólalt:
– Dzsailli Doura. Itt vagyok.
Semmi válasz. Onnan, ahol álltam, ki tudtam venni egy széket, egy falat, még egy széket, egy levegőben lebegő szürke arcot, és egy folyosó szürke száját. Szirit Biar jobbra-balra nézett, megpróbálta kitalálni, honnét érkezik a légzés hangja. A szemem most már kezdett hozzászokni a homályhoz – megláttam, hogy a a lebegő arc egy falon függő festmény, és aztán megpillantottam más képeket is; majd lámpákat és parázstartókat, melyek olyan magasak voltak, mint én, de egyik sem égett; s egy fent himbálózó nagy csillárt. A folyosó előttünk tátongott, mindkét oldalon magas, duplaszárnyas ajtókkal. Szirit Biar azt mondta:
– Erre! – Azzal előrement, mint egy ember, aki fényes nappal, a saját házában mozog. Nem akartam hátramaradni, egyedül a holdon.
Egyik ajtóra sem vetett egy pillantást sem, csak ment tovább, amíg a folyosó el nem kanyarodott jobbra, és rá nem nyílt egy valamiféle – mire is? –, nos, valamiféle belső udvarra, azt hiszem. Lehetett valahol egy nyílás az égre, mert az alkonyat itt hígabbnak tetszett, bár még mindig nem láttam el a szemközti falig, és az enyhe esti szellő, ami időnként meglegyintette az arcomat, töprengésre késztetett, vajon vannak-e egyáltalán falak. Láttam néhány padot és az alkóvokban sápadt szobrok álltak – és az összes átkozott dolgok közül mi más lett volna a szoba közepén a padlóba állítva, mint egy fa? Azt hiszem, szeszao volt, de az is lehet, hogy vörös mouri, mit értek én a fákhoz? Arról egész biztosan sejtelmem sincsen, hogyan öntözte és táplálta Aung Dzsatt a fát, de a törzse eltűnt a sötétségben, és ágai kinyúltak egészen a padig, amelyre Szirit Biar nyugodtan leült, és kezdte fölhangolni a kiitet. Én álltam. Abban a házban csak annyit tudtam, hogy szeretnék futásra készen várni.
A lélegzés még mindig olyan közelinek hangzott, hogy néha mintha még éreztem is volna, és mégsem voltam benne biztos, honnan jön. Szirit Biar fölnézett a faágakra, és azt kérdezte:
– Emlékszel erre a dalra, Dzsailli Doura? – Keze fejével megérintette a kiitet, hogy mély sóhajt csaljon ki a húrok közül, aztán énekelni kezdett.
Ismertem a dalt. Te is ismered – ha van Szirit Biarnak olyan éneke, amit a szél mindenhová elhordott, s ami úgy akaszkodott meg ott, ahol földet ért, akár a bogáncs, akkor az a Hol van a cipőm?. Igen, az a vidám, nevetséges dal az emberről, aki állandóan elveszíti a holmiját – a cipőjét, a parókáját, a szemüvegét, a műfogsorát, a go­lyóit, a feleségét –, és az emberek így is énekelik a kocsmákban. Ha azonban lassan fütyülöd, észreveszed, hogy a dallam szomorú, és az emberek sem éneklik el az utolsó versszakokat, mert azok arról szólnak, hogy valaki elveszíti a hitét, a szívét. Senki nem adta elő úgy, ahogy Szirit Biar azon az éjszakán, halkan, szelíden, a boldogan ficánkoló kiiten, amely hurkokat írt a szavak köré. Azóta képtelen vagyok meghallgatni.
Ismét a fához intézte szavait.
– Emlékszel? Mindig szeretted azt a dalt, most hallgasd meg ezt! – És a hangja, az átkozott halászdörmögése úgy csengett, akár egy fiúé, és az ember azt gondolta volna, még senkire nem bízta rá a dalait korábban.
Másodiknak elénekelte A favágó feleségét, azt a furcsa dalt az öregasszonyról, aki nem akar úgy meghalni, hogy senkitől sem hallotta még, hogy „Drága jó barátom vagy, szeretlek.” Mindenesetre a férjétől a gyerekeihez, azoktól a fivéreihez és nővéreihez megy, aztán végül egy megfáradt falusi szajhától hallja az áhított szavakat, aki bármit hajlandó pénzért megmondani bárkinek. És mégis, amikor fizetségért kimondja a mondatot, az valahogy igazzá válik, és az öregasszony boldogan hal meg. Nem olyan dal, mint amit én választottam volna, ha le kéne csalnom egy őrült asszonyt a fájáról, de ő tudta, mit csinál. Ha dalokról volt szó, mindig tudta, mit csinált.
Azt hiszem, a következő a Jónépek volt, aztán A vén pap és a vén isten”. Ekkorra már annyira besötétedett a különös udvarban, hogy még a fát sem láttam, nemhogy Szirit Biart. Kovát és acélt vett elő egyik zsebéből, egy gyertyavéget egy másikból, és kis, pislákoló lángot gyújtott maga mellett a padon. Elénekelte a dalt a virágokból álló nőről, elénekelte a Te címût, amit a nővérének költött, és még a kedvencemet is az emberről és a holdbéli rókáról. Nem mozdult a rojtos gyertyafényből, mint ahogy én sem. Én csak mozdulatlanul álltam, és hallgattam, ahogyan énekel, régi dalt, újat, egyiket a másik után. Hallottam a közelben Dzsailli Doura szíve verdesését, mint ahogy a lélegzését is; mindkettő gyors volt, akár egy madáré – vagy sukrié –, és egyszer mintha a szagát is éreztem volna, akár a távoli vizet. Szirit Biar kétszer megkérdezte: – Nem mutatkozol, Dzsailli Doura? –, de erre esély sem volt. Így hát énekelt tovább valakinek, akit nem látott, varázsolt, magához vonta a sötétben, lassan, ahogy néha egy álmot édesgetsz magadhoz, hogy emlékezhess rá. Az is mágia.
Aztán elénekelte az altatót. Azt, amelyiket két éve minden éjjel gyakorolt. Csak egy kevésre emlékszem belőle.

„El ne aludj,
a szemed le ne hunyd –
éjszaka minden megeshet.
El ne aludj –
ha elnyom az álom,
a nap almája érni kezd,
a bimbók mesét mondanak...”

A nő hangot hallatott. Nem nyögés volt, nem is kiáltás, sem más, aminek nevet vagy formát lehetett volna adni. Csak annyit írj le, hogy nagyon vissza akarta tartani. Mégis kibukott belőle.
Amikor megütötte Szirit Biart, kiverte a kezéből a kiitet. Ezúttal az öreg nem tudta megmenteni – szőnyeg ide vagy oda, hallottam a reccsenést és a hasadást, ahogy a tizennyolc kettős kulcs megnyekkent a kövön. Egy villanásnyira megláttam a gyertyafényben: csimbókos ősz haja lobogott, a szeme mint két seb a halott húsban, vézna karja cséphadaróként jár, s a saját fejét legalább annyiszor megüti, mint Szirit Biarét. Valami fényes csillant meg a kezében az öreg torka előtt. Aztán a gyertya fölborult és kialudt.
A sötétség olyan súlyos volt, hogy éreztem: meghajlok alatta.
Megszólaltam:
– Dzsailli Doura, ne bántsd! Kérlek, ne bántsd őt! – Még mindig hallottam, ahogy a kiit húrjai halkan csapkodnak és zörögnek, de semmi mást, még a rémisztő lélegzést sem. Semmit, amíg Szirit Biar ismét énekelni nem kezdett.

„El ne aludj –
mocsári kecskék énekelnek,
táncot járnak a tavi halak,
a folyó fejtörőket csobog...”

Nem tudtad volna megmondani, hogy tőrhegy vagy törött üveg dacára énekel, vagy akármi is volt az, amit a nő egészen eddig a részére tartogatott. Ugyanúgy szólt a hangja, mint mindig: morgó déli parti akcentus, valamivel lassabb az ütemnél, s nem számít neki semmi, csak a dal. Akárha megint a Molnár Örömében lett volna, az asztalon ülve, a verekedő, ordítozó korhelyeknek énekelve; mintha csak magában próbálgatná, ahogy végigbandukolunk valami esti úton, szállást keresve közben. Úgy hangzott, mint Szirit Biar.
Végigénekelte az altatót, ebből tudtam, hogy a nő nem ölte meg, de másról sejtelmem sem volt. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak a lassan felém csoszogó lépteket. Kicsit húzta a lábát, mintha valamiképpen fölvette volna Szirit Biar sántaságát. Elfutottam volna – hát persze, hogy elfutottam volna, ez józan ész, nem azonos a rettegéssel –, de abban a szorongató sötétben mindenünnen hallottam a lépteket, ahogyan korábban a lélegzést. A térdem nem bírt megtartani. Leültem hát és vártam.
Közelről egyáltalán nem olyan volt a szaga, mint egy távoli folyónak, hanem inkább mint egy hegyi vénasszonynak, mint az apámnak. Élethossznyi fáradtságról, élethossznyi koszról árulkodott, átizzadt ruhákról, amelyben addig aludtak, amíg meg nem haltak, érted? Ismerem ezt a szagot; ebbe születtem, ebben nevelkedtem, és most én is így bűzlenék, ha nem szöktem volna meg Szirit Biarral. Ami valójában megdermesztette a vesémet, hogy egy gazdag eszelős, aki rémült szolgák között cserkel egy pompás házban, pont olyan szagú legyen, mint az otthonom.
Amikor megéreztem, hogy fölöttem áll, s hajának merev, hideg vége végigsöpört a tarkómon, hangosan megszólaltam:
– Mircsa Del vagyok, Davlóból. Jobb, ha tudod, ha meg akarsz ölni. – Aztán csak ültem ott, érezni akartam bõrömön a kezében tartott tárgyat.
A lehelete az arcomon nyers, vén és áporodott volt, egy beteg állat lehelete. A sötétség dacára behunytam a szememet, ahogy akkor teszi az ember, ha abban reménykedik, hogy akkor a seknat vagy a sziklatarg halottnak hiszi. Felkészültem a fogaira, a hosszú, reszelős körmeire, de amit éreztem, az a körém fonódó karja volt.
Elringatott, csirkekezű. Dzsailli Doura szomorú, vézna karjaival átölelt és előre-hátra hintázott, melléhez szorítva engemet, úgy lökdösve, vonogatva, mintha csak egy fatörzset próbált volna kilazítani a földből. Valószínűleg már nem emlékezett rá, milyen elringatni valakit, de én sem emlékszem rá, hogy bárki is ringatott volna életemben rajta kívül, ezért nem is tudhattam, mi a helyes módja. Volt arról valami halvány sejtésem, hogy kényelmesebbnek kéne lennie, de nem volt rossz. És a lehelet sem volt annyira pocsék, ha hozzászokott az ember, sem az arcomba lógó haj. Ami viszont rossz volt, az a vékony nyüszítés, olyan halk, hogy alig hallottam, de egész testemben éreztem, a megtört zümmögés, ami soha nem csapott át teljesen sírásba, hanem csak a határán reszketett végeérhetetlenül. Ez rossz volt, de szorosan behunytam a szememet, és segítettem neki az elringatásban, Szirit Biar pedig megint énekelni kezdett.
Nem számít, mit dalolt. Mind a mai napig a csontjaimban őrzök néhány dalt – átkozottul kell is ez nekem, ha jobban belegondolok –, másokat pedig sem addig, sem azután nem hallottam, de nem számít. Csak az, hogy egész éjjel énekelt az összetört kiit mellett ülve, s taps helyett csak egy háborodott asszony gyászát kapta. Dzsailli Doura tovább ringatott karjában, Szirit Biar pedig sellőkről, parasztasszonyokról és és vándor narszai bádogosokról énekelt, és átkozott legyek, ha nem nyomott el a buzgóság – csak egy kicsit s csak egy-egy pillanatra –, mintha csak ők ketten a szüleim volnának, akik ágyba fektetnek, mint minden este. S annak csak a kő Azdak a megmondhatója, hogy mit gondolt Aung Dzsatt, mi folyik az emeleten.
Váratlanul hajnalodott, de az is lehet, hogy ismét elbóbiskoltam. Mintha csak esőfüggönyön próbáltam volna keresztülnézni, de már láttam az udvart körülöttünk – természetesen a falakat, és néhány keskeny ablakot, és láttam, hogy a fa mégsem annyira terebélyes –, és megpillantottam Szirit Biart, aki valamivel kisebbnek tűnt a szokásosnál, s a nedves fényben olyan fehér volt, akár a tulajdon üstöke. Dzsailli Doura még mindig átölelt, bár már nem ringatott, s valamikor az éjszaka folyamán felhagyott azzal a szörnyű, halk nyöszörgéssel. Ha nagyon lassan, óvatosan elfordítottam a fejemet, az arca egyik feléből elég sokat láttam – keskeny, barázdált, elnyűtt arc volt ez, ám az orr erős és a száj egyáltalán nem halott hasadék, hanem telt és szelíd. A haja elhagyott madárfészek, mocsoktól sűrű – mint az enyém, amint látod. A szemét lehunyta. Szirit Biar fölállt. A hangja ronggyá szakadt, de hangosan szólt, ezúttal nem Dzsailli Dourához, nem is hozzám, hanem valakihez. Nem tudtam megmondani, merre néz, mit lát. Azt mondta:
– Ez az utolsó énekem. Vedd! Saját akaratomból kötöm meg ezt az alkut. Én, Szirit Biar. – Egy pillanatig némán állt, aztán egyszer, lassan bólintott, mintha megkapta volna a válaszát. Ó, csirkekezű, még mindig látom őt magam előtt.
Nem fogom neked elénekelni az egészet, az utolsó éneket. Megtehetném, de nem fogom. Ez velem együtt fog meghalni, így is kell lennie. De ez a vége:

„Kalmár, koldus, őr és szajha,
férj és asszony, úr és szolga,
emberré csak ez faragja –
bánat és szerelem, bánat és szerelem...

Dal és hírnév, talmi csoda –
csak e kettő nem hagy soha,
csak e kettő nem mostoha
bánat és szerelem, bánat és szerelem...”

Mire befejezte, eléggé kivilágosodott, és megláttam Aung Dzsat­­­­tot az udvar bejáratában állni. Mögöttem megmoccant és fölsóhaj­tott Dzsailli Doura, s ahogy elfordítottam a fejemet, ismét kinyitotta a szemét. Már nem ugyanaz a szempár volt. Szürke lett, tágas, meglepetéssel, kíváncsisággal teli – egy fiatal nő szeme egy elcsigázott arcban. Lehet, hogy nekem is ilyen volt a szemem, amikor először indultam útnak Szirit Biarral, de kétlem. Halkan azt mondta, ahogyan egykor az öreg nekem: – Hát itt vagy. – Szirit Biar pedig válaszolt:
– Itt vagyok.
Óvatosak legyünk mostan, csirkekezű, te meg én. Dzsailli Doura lenézett rám, akit a karjaiban tartott, és azt kérdezte – mit kérdezett? Így szólt:
– A lányom lennél, kicsikém?
– Nem – feleltem. – Nem, nem, nem. Azt kívánom, bárcsak az lennék. – Akkor szörnyen féltem attól, hogy megint elveszítem azzal, amit mondtam, hogy visszalöktem oda, ahol volt, de ő csak elmosolyodott, megérintette az ajkamat, és azt suttogta:
– Ah, tudom. Csak egy pillanatra reménykedtem, még egy utolsó alkalommal. Sose bánd. Kedves arcod van.
Nincsen kedves arcom. Vannak olyan ronda emberek, akiknek kedves az ábrázata, nem mintha sokra mennének vele ezen a világon. Nekem olyan az arcom, amilyet akarok: egy koszos vadállaté, ami láttán az emberek békén hagynak. Jó. Jó ez, nem is akarnám másképp. De ha volt életemben olyan pillanat, amikor azt akartam, hogy legyen az arcomon kedvesség, amit másvalaki megláthat, az ez volt. Zsibbadtan, megmacskásodva föltápászkodtam, és fölsegítettem Dzsailli Dourát.
Igazán alacsony volt, egy apró, szürke, mezítlábas nő egy olyan ruha koszos rongyaiban, amely valaha valakinek jó sok aranylotiszába került, de amibe most már egy koldus sem törölte volna bele az orrát. Úgy ingott lábain, akár egy mocsári kecske, de nem volt eszelős. Aung Dzsatt felé néztem, s megpróbáltam magamhoz hívni, de ő Szirit Biart bámulta, aki egyik térdére esett. Dzsailli Doura hamarabb mellette termett, mint én. Letérdelt, és két keze közé fogta az öreg arcát.
– Nem ilyen hamar – mondta. Erre emlékszem. Így szólt: – Nem ilyen hamar, nem hagyom. Nem, drágám, nem. Hallasz engem, Szirit Biar?
Látod, ő jobban tudta nálam, mit tett Szirit Biar. Föláldozta az utolsó énekét az isteneknek, a Másoknak, akárhogy is hívjátok őket. És egy bárd utolsó dalának hatalma van, arra mindig érkezik válasz, mint erre is – de mi lesz a bárddal, ha az ének véget ér? Szirit Biar arca aszott fehér maszk volt, de a szeme nyitva, határozottan meredt a világba. Azt mondta:
– Bocsáss meg nekem, Dzsailli Doura!
– Akkor nem, ha elhagysz bennünket – válaszolta a nő. – Akkor nem, ha el mersz menni. – De a hangjában nem csendült sem harag, sem remény. Szirit Biar azt a félig morgó, félig horkantó hangot hallatta, amit akkor szokott, ha valakiből kezdett elege lenni. Azt mondta:
– Nos, akár megbocsátasz, akár nem, jól vagy, én pedig elvégeztem, amit el kellett. Most fáradt vagyok.
Meg akartam érinteni. Úgy akartam átölelni, ahogy Dzsailli Doura tartott egész éjjel, de csak álltam, szájamba kapott ujjakkal, mint egy megrémült csecsemő. Szirit Biar rám villantott majdnem-mosolyát, és odasúgta:
– Sajnálom, hogy eltört a kiit, nagylány. Szerettem volna neked adni. Ég veled! – S azzal meghalt. Aung Dzsatt behunyta a szemét, és sírni kezdett. Emlékszem rá. Dzsailli Doura nem sírt, és én sem, de a vén Aung Dzsatt csak zokogott, zokogott.
Magam temettem el a kiit darabjaival együtt a ház küszöbe alá, ahogy az apámmal tettem. A többiek segíteni akartak, de én nem hagytam. Amikor végeztem, a kőlépcsőre véstem Azdak, a vándorok istenének képmását, és elsétáltam. Most hát tudod, hol nyugszik Szirit Biar.
Nincs mit mondani ezen kívül. Aung Dzsatt és Dzsailli Doura azt akarták, hogy velük maradjak, ameddig nekem tetszik, örökre akár, de csak néhány napot töltöttem velük a házban. Leginkább arra emlékszem, hogy mosom, mosom Dzsailli Doura hosszú, őszszel kevert fekete haját a kádban, ahogy a királynő udvarhölgyei tették velem, míg négyen lefogtak. Mindig is utáltam, és azóta sem vállalkoztam rá, de az más, ha valaki másnak csinálod. Három nap alatt nem lehet lemosni tizenöt, tizenhat évnyi eszelős kétségbeesést, de mire távoztam, Dzsailli Doura már belenézhetett egy tükörbe, és elkezdte fölismerni egy nagy ház csinos, méltóságteljes úrnőjét, aki alatt daibogárként nyüzsögnek a szolgák, és akire napkelteként néz a férje. Nem irigylem tőle – akármit kapott, is, dupla árat fizetett érte, s még egyszer annyit. De szerettem volna, ha Szirit Biar is látja így, legalább egyszer.
Amikor elmentem, lesétált velem a két nagy sziklához, ahol először találkoztunk Aung Dzsattal, száz évvel azelőtt. Nem fáradt azzal, hogy elmondja: „Gyere vissza és látogass meg!”, én pedig nem fáradtam az ígérgetéssel. Ehelyett megfogta mindkét kezemet, meglóbálta, ahogy a gyerekek szokták, s csak annyit mondott:
– Büszke lettem volna rá, ha a lányom lettél volna.
Nem tudtam, mit feleljek. Megcsókoltam a kezét, amit soha senkinek nem tettem a királynőt kivéve, de nála kötelező. Aztán a vállamra lendítettem Szirit Biar régi tengerészzsákját, és elindultam egyedül. Nem néztem vissza, de Dzsailli Doura utánam kiáltott:
– Ő is büszke lett volna rá. Emlékezz, Mircsa Del!
Én pedig emlékeztem, ezért tört rám a késztetés, hogy valakit megkérjek, hogy írja mindezt le, az egyetlen igaz történetet Szirit Biarról, amit valaha is hallani fogsz. Nem, mondtam, hogy nem kérem; mit kezdjek a firkálmányoddal? Nem tudom elolvasni – és különben is, én ott voltam. Tartsd meg magadnak, vagy valakinek, aki szeretne egy kicsit tudni arról, milyen volt ő. Elég baj, hogy az dalait elrontják, legalább valamit jól tudjanak. Ég veled, csirkekezű! Itt a tizenkét rézpénzed, és még egy, amiért olyan édesen pirulsz. Grebaknál egy ércszállító bárka van kikötve, ami csak egy markos asszonyra vár, hogy az evezőt kezelje – ha odaérek holnap estig.