|
Kiadó: Delta Vision Kiadó |
Két magányos lélek élet és halál két oldalán.
Jenny, az Amerikából angol vidéki majorba szakadt lány mindaddig nem találja a helyét, míg fel nem fedezi, hogy az ősi birtok egy sötétebb és vénebb világhoz kapcsolódik Találkozik Tamsinnel, aki háromszáz éve halott – csapdába esve bolyong élet és halál között, egy szörnyű emléket kutatva, nyomában a névtelen gonosszal. Jenny a segítségére sietve kénytelen mélyebbre alámerülni a másik világban, mint bárki emberfia, és olyan veszéllyel kerül szembe, amely mindörökre megváltoztatja életét.
Részlet:
Egy
Amikor kicsi voltam, a világon legjobban láthatatlan szerettem volna lenni. Az osztályban ülve gyakran álmodoztam róla, ahogy más gyerekek arról ábrándoznak, hogy valójában filmcsillagok vagy híres kosárlabdások. A jó dolog az egészben az volt, hogy amikor láthatatlanná váltam, Kand úr – a macskám – mindig észrevett, mert a cicák számára a láthatatlanság semmit nem jelent. Én már csak tudom, de erről majd később mesélek.
Az ábrándban rendszerint hagytam, hogy Sally – az édesanyám – is lásson. Persze nem állandóan, például, ha éppen haragudtam rá, akkor szó sem lehetett róla, de azért legtöbbször igen, különben aggódott volna. A legjobban azt szerettem, ha Kand úr és én csak bóklásztunk, tébláboltunk, amerre a kedvünk tartotta, és senki nem vette észre, hogy a fenekem túl sovány vagy túl kövér, vagy hogy a bőrömön aznap reggel kitörtek a lávával teli tűzhányók. Ha pedig a tornaórán megjött a menzeszem, ami valahogy mindig bekövetkezett, vagy ha butaságot mondtam órán, senkinek nem tűnt fel. Ültem az osztályban, és elképzeltem, milyen klassz lenne, ha soha nem látnának.
Most már más. Én is másmilyen lettem. Nem vagyok többé az a méregzsák kislány, aki az órán szőtte álmait. Nem lakom többé a Nyolcvanharmadik utcában, Columbus mellett, New Yorkban – most Angliában élek, a dorseti Stourhead majorban az anyámmal és a mostohaapámmal, és pár hónap múlva tizenkilenc leszek. Ennyi idős volt a barátnőm, Tamsin is, amikor háromszáztizenhárom éve meghalt.
Azért írom ezt a könyvet, vagy ki tudja, mivé növi ki magát, hogy elmeséljem, mi történt velünk – Tamsin Willoughbyval, Sallyvel, velem, Evannel és a fiúkkal meg a macskákkal.
Hat éve történt az egész, amikor Sally és én ideköltöztünk, de régebbinek tűnik, mert bizonyos értelemben valaki mással esett meg. Már nem beszélem annak a lánynak a nyelvét, és ha róla mesélek, néha zavarba jövök, de nem akarom elfelejteni sem. Nem akarok úgy tenni, mintha sohasem létezett volna. Ezért mielőtt elfelejteném, pontosan le kell írnom, ki volt, hogyan érzett. Sokkal tovább voltam ő, mint mostani önmagam.
Ugyanaz a nevünk – Jenny Gluckstein –, de ő utálta, nekem meg nem számít. Nem a Glucksteint, hanem azt a buta, unalmas Jennifert. A nevemet az apámtól kaptam. Mindig azt mondta, hogy amikor ő kisfiú volt, senkit nem hívtak Jennifernek, csak egy-két könyvszereplőt és Jennifer Jonest. Azt mondogatta: „Én igazán gyönyörű névnek tartom, és a valódi jelentése Guenevere, mint az Artúr királyban, és mit érdekel téged, hogy a világon mindenki mást, aki épp nem Courtney vagy Ashleigh vagy Brittany, Jennifernek hívnak?” Az ő neve Nathan Gluckstein, de a művészneve Norris Groves, és mindenki így hívja, kivéve Sallyt, engem és az anyját, Paula nagyit. Operaénekes, bariton. Nem a legjobb, ezt mindig is tudtam, de elég jó. Majdnemhíres, ha valaki járatos a baritonok világában, de persze a legtöbb ember nem az. Mindig dolgozik éppen valamerre, rajta van néhány albumon, és szólóesteket is szokott adni. Egy párszor a Carnegie Hallban is énekelt. Nem egyedül ugyan, de fellépett.
Meena azt mondja – ő a legjobb barátnőm itt, Angliában –, hogy ha tényleg könyvet akarok írni, az elején kell kezdenem, és egyenesen kell haladnom a végéig, és nem szabad fecsegnem, ahogy szoktam. De hol kezdődnek a dolgok? Milyen messzire kell visszamennem? Lehet, hogy minden ott kezdődött, amikor nyolc évesen megmentettem az akkor még kiscica Kand urat egy rakás fiútól, akik le akarták dobni a házunk tetejéről, hogy megnézzék, tényleg a talpára esik-e. Vagy ott, amikor Sally és Norris összeházasodtak, vagy találkoztak, vagy megszülettek. Az is lehet, hogy vissza kéne röpülnöm háromszáz évet Tamsinhoz, Edric Davieshez… és hozzá.
Nos, ez az én könyvem, úgyhogy kezdődjön mondjuk azon az áprilisi délutánon, amikor hazamentem a Gaynor középiskolából, és a konyhában találtam Sallyt, ami már csak azért is különösnek tűnt, mert aznap éppen kedd volt. Sally ének- és zongoratanár – New Yorkban olyan emberek jártak hozzá, akik az operában szerettek volna énekelni. Néhány diákja a Metropolitan kórusába került, és azt hiszem, egyikük néha mellékszerepeket is kapott a Városi Operaházban. Soha nem akadt híres tanulója, ezért mindig kénytelen volt zongorát is tanítani, amit nem szeretett annyira. Az énekesek többségükben a belvárosban laktak, és Sally mindennap másikhoz járt. A zongoratanulók – az egész bagázs, egyik a másik után – csütörtökönként jöttek a mi lakásunkba. Sally szándékosan így tervezte, hogy hamar túl legyen rajtuk. Kedden viszont hatnál előbb sosem keveredett haza, ezért furcsa volt őt a konyhaasztal mellett látni, cipő nélkül, egyik lábával a zsámolyon. Egy répát majszolt, és nem nézett ki többnek tizenegynél.
Egyébként cseppet sem hasonlítunk egymásra. Ő magas, és rendelkezik a sötét haj és kék szem tökéletesen lehengerlő keverékével. Azt ugyan nem tudom, hogy szép-e, mindenesetre kecses, amilyen én soha az életben nem leszek. Ezt egyszerűen csak tudom. Az elmúlt pár évben a bőröm egy kicsit feljavult – Sally szerint az angliai éghajlattól –, és Meena megtanított pár trükkre, hogy mihez kezdjek a hajammal, meg lassan kialakul rajtam valami, amit akár alaknak is lehetne nevezni. Szóval nem vagyok teljesen reménytelen, de ez nem jelenti azt, hogy kecses volnék. Nem zavar. Együtt tudok élni vele.
–Kirúgtak – mondtam. – Mindannyian, egyszerre. Csak hátráltattad a karrierjüket. Pólókat fogunk árulni Columbus utcáin.
Sally oldalvást rám nézett, azzal a pillantással, amit csak nekem tartogatott. Azt mondta:
–Jenny! Csak nem… tudod… csak nem azt az izét szívtad? – Soha nem nevezte nevén a füvet vagy a többi kábítószert, mindig csak az az izé volt, és rendszerint az őrületbe tudott vele kergetni. Azt feleltem:
–Nem – ami aznap délután pont igaz is volt. – Csak vicceltem, az ég szerelmére! Nem kell piszkálni, csak mert viccelni merészeltem. Nyugi, oké?
Bármely más napon nagy veszekedés kerekedett volna az egészből, egy ilyen butaság miatt, és mindketten a szobáinkban kötöttünk volna ki, túl mérgesen és sértődötten ahhoz, hogy vacsorázzunk. Néha tréfálkoztunk is a Gluckstein-diétáról – ha két hónapig csinálod, elveszítesz tíz kilót és a családodat. Ezúttal Sally csak oldalra hajtotta a fejét, rám mosolygott, és a szeme hirtelen nagy lett és könnyekkel teli.
–Jenny, Jenny, Evan megkérte a kezemet.
Nohát, nem mintha nem készültem volna fel rá. Ha behunyom a szemem, még mindig látom magam, ahogy egy álló éven át minden éjjel az ágyon fekszem, Kand urat ölelve, és elképzelem, milyen lesz Sally, amikor elmondja nekem, és mit vár tőlem, milyen legyek én. Néha azt láttam, hogy olyan édes és boldog vagyok, hogy szinte hánynom kellett; máskor úgy gondoltam, kicsit sírni fogok, megölelem, és megkérdezem, vajon hívhatom-e még Norrist „apunak”, aminek hároméves korom óta nem neveztem. A rosszabb éjszakákon azt terveztem, olyasmit mondok, mint „Hát ez frankó, bár nekem oly mindegy, mert úgyis Los Angelesbe megyek csövesnek.” Vagy filmrendezőnek, vagy igazán híres call girlnek. Ezt a részt gyakran megváltoztattam.
Amikor azonban tényleg bekövetkezett, csak ránéztem Sallyre, és azt mondtam: – Ó! – Még csak nem is mondtam, csak úgy kipottyant a számon. Nem is szó volt, semmi se volt, de a sok képzelgés után ez volt, ami kijött. – Ó! – Életem története.
Sally szó szerint remegett. Látszott, mert az asztal egyik lába rövidebb a többinél, és kopogott a padlón, ahogy ott ült. Így szólt:
–Megmondtam neki, hogy meg kell beszélnem veled. – Alig hallottam.
–Minden oké – mondtam. – Klassz! – Sally fölkelt, megkerülte az asztalt és megölelt, és immár nem tudtam megmondani, melyikünk reszket. A hajamba suttogta:
–Jenny, ő egy jó, nagyon jó ember. Tényleg, szívem, te is tudnád, ha valaha is öt percet beszéltél volna vele. Kedves, vicces, és ha vele vagyok, önmagamnak érzem magam. Senkivel nem éreztem még így, soha, egyszer sem. – Aztán rám mosolygott, ismét kislányosan, és azt mondta: – A jelenlévőket kivéve, persze. – Ez kedves volt tőle, de ugyanakkor butaság is, hiszen ő is tudta, mi az ábra. Általában jól kijöttünk, de nem úgy, ahogyan most utalt rá. Én csak Kand úrral éreztem magam igazán önmagamnak. Még Tamsin előtt.
Sally mindenesetre tovább ölelgetett és Evanről áradozott, én pedig csak álltam és vártam, hogy zsibbadtságon kívül valami mást is érezzek. A lélegzetem megkeményedett a mellkasomban, mint az asztmarohamoknál, amik kiskoromban törtek rám. De nem tüsszögtem, vagy valami – inkább mintha a bennem lévő dolgok összeszorultak, egymásba nyomódtak volna. Amikor végre meg tudtam szólalni, mintha valaki más szólalt volna meg, valaki távoli, valaki ismeretlen. Azt kérdeztem:
–Angliába kell majd menned? Vele?
Ahogy Sally rám nézett, olyan volt, akár az a pillanat a rajzfilmben, amikor a róka vagy prérifarkas egyenesen lerohan a szikláról, de nem jön rá azonnal, csak fut tovább a levegőben. Lassan azt mondta, mintha kérdezne: – Hát, szívem, persze, természetesen megyünk. – Aztán a szeme ismét könnybe lábadt, ezért érthető módon most ő nem tudott beszélni. Odaadtam neki a papírzsebkendőmet, mert mind a mai napig soha nincsen nála egy sem – nem is tudom, hogyan bírja ki. Kifújta az orrát, megragadta a vállamat, és kicsit megrázott.
–Kicsim – mondta. – Kicsim, azt gondoltad, csak úgy elsétálok és elhagylak? Hát nem tudod, hogy sehová nem mennék nélküled, sem Evan McHugh-ért, sem másért? Nem tudtad? – A hangja is különösen csengett, akár egy rajzfilmfiguráé.
–Miért nem tud egyszerűen ideköltözni? – motyogtam, ahogy még most is szoktam, ha nem tudom megállni, hogy ne mondjak valamit, de nem igazán akarom, hogy mások meghallják, különösen az nem, akinek éppen címzem. Meena szerint erről gyakorlatilag leszoktam, de én tudom, hogy nem.
–Szívem, ott van a munkája – mondta Sally. Istenem, emlékszem: a falra másztam tőle, hogy soha nem Evan állásáról beszélt, hanem mindig a munkáját emlegette. – Én bárhol csinálhatom azt, amit csinálok, de Evannek Angliában kell lennie, Londonban. Különben is, a fiúk is ott vannak, Tony és Julian, iskolába járnak…
–Hát, én is iskolába járok – mondtam. – Ha nem vetted volna észre! – Kand úr leszökkent a hűtő tetejéről, és merev lábakkal keresztülsétált az asztalon, Frankenstein-macska mutatványát eljátszva. Nem láttam a hűtőszekrényen, de Kand úr mindig vagy ott van, vagy már eltűnt, soha nincs a kettő között. Én is ilyen akartam lenni, így értem a láthatatlanságot. A legtöbb fekete macska valójában közelről nézve vörösesbarna, ha megfelelő világításban figyeli meg őket az ember, de Kand úr tökéletesen fekete, még ha félsziámi is. „Csontja velejéig fekete”, szokta mondogatni Marta Velez barátnőm. Kand úr fölágaskodott és mancsát a nyakam köré fonta, én pedig éreztem, ahogy szokása szerint hang nélkül dorombol. Forró pirítósszaga volt – sötét pirítósé, amit akkor vesz ki az ember a sütőből, amikor még pont jó, mielőtt éppen odaégne.
–Elviheted magaddal – hadarta Sally, mintha nem tudnám. – Ki kell várnia a karantént, de az csak egy hónap, azt hiszem. – Megint oldalvást pillantott rám. Azt mondta: – Tudod, az az őrült gondolatom támadt, hogy még örülnél is, ha teljesen új életet kezdhetnél valahol, egy másik országban, új iskolában, új emberek, új barátok közt, új dolgokat csinálnál. Úgy értem, nézzünk szembe vele: nem érezted olyan hű de jól magad az elmúlt egy-két évben…
És ott elgurult a gyógyszerem, pontosan így kell leírnom, egyszerűen elfüstölt a józan eszem. Azt sem tudtam, hogy megtörténik, amíg meg nem hallottam azt a messzi hangot, ahogy Sallyre visít:
–Igen, képzeld, talán épp most nem a világ legtökéletesebb életét élem, de hozzászoktam, gondoltál már erre? Azt is tudom, hogy csak néhány barátom van, akik még nálam is furábbak, de őket ismerem, és nem akarok mindent újrakezdeni egy fos, sznob helyen, ahol egyfolytában zuhog az eső, és egyenruhát kell hordani! – Sally megpróbált félbeszakítani, Kand úr pedig rám nézett és a farkát tekergette, ahogy még mindig csinálja, ha nem vagyok olyan higgadt, mint ő. Én csak folytattam: – Jól van, rendben, majd Martához költözöm, vagy Norrishoz, vagy valakihez, most azonnal felhívom Norrist. – És fölkaptam a telefont, a kagyló azonban kicsúszott reszkető, izzadt kezemből. Ettől csak még pipásabb lettem. Azt mondtam neki: – Ne aggódj miattam! Menj Angliába, jól van, legyen szép életed! Köszönj a nevemben a fiúknak, oké?
Azzal lecsaptam a telefont, és aztán tényleg a szobám felé indultam, és az ajtó már be is vágódott, miközben Sally még arról kiabált, hogy végre elmenekít a nyomorult drogos barátaim elől. Kand úr közvetlenül a nyomomban iszkolt be – egy nap kilapul, mindig mondom neki –, felugrott az ágyra, és nem tudom, meddig feküdtünk ott, talán órákig is. A Gluckstein-diéta.
Azt hiszem, sírtam egy kicsit, de nem túl sokat. Nem vagyok nagy bőgőmasina. Leginkább csak hevertem ott Kand úrral a mellkasomon, és számba vettem a lehetőségeimet. Norris mondogatott ilyeneket folyton: ha csávába kerülsz, összezavarodtál és nem vagy biztos abban, merre fordulj, legjobb, ha csendben maradsz, és nagyon hideg fejjel számba veszed a lehetőségeidet, választásaidat, még ha mindegyik gázos is – amíg ki nem ókumlálod, melyik a legkevésbé kellemetlen közülük. Persze, amikor Norris lehetőségekről beszél, rendszerint egy jobb szerződésre gondol, vagy egy nagyobb öltözőre, vagy egy első osztályú jegyre a turistaosztály helyett. Akárki találta is ki, hogy a művészek álmodozó balfácánok, akiknek semmi érzékük a pénzhez, holtbiztos, hogy soha nem találkozott az apámmal.
Lehetőségeim rohamosan leszűkültek. Marta is csodás lett volna, de tudtam, hogy még magának sincs elég helye, öt másik gyerekkel él egy fedél alatt. Nem úgy, mint Sally, aki egyke, vagy Norris, akinek egyetlen nővére, Marcella néni Riverdale-ben él. Neki is van egy lánya, Barbara, és mindig elvárták tőlünk, hogy kebelbarátok legyünk, de amikor először találkoztunk, talán kétéves korunkban, megpróbáltuk agyonverni egymást a játék tűzoltóautóinkkal, és onnantól fogva csak romlott a helyzet. Még mindig nem hiszem el, hogy unokatestvérek vagyunk. Valaki biztos hazudik.
Ezért másfél perc alatt eljutottam addig, hogy Norris vagy senki. Itt meg kell jegyeznem, hogy szeretem az apámat. Sally mindig azt mondja „azért, mert te nem mentél hozzá feleségül”, de ami vicces, hogy én sokkal jobban ismerem Norrist, mint ő valaha is. fogja Olyan sok időt töltött előadóművészek között, és soha nem fogta fel, hogy ők valódiak, csak nem egyvégtében. Norris szereti, hogy van egy lánya, szeret mesélni másoknak rólam, szeret felhívni – ahogyan még mostanság is megteszi, ha Londonban énekel –, és azt mondani: „Hé, kiscsaj, itt az öreged, van kedved lejönni a bűnös városba és lógni kicsit velem?” Csakhogy még boldogabb lenne, ha elektromos lennék, kábellel, amit bedughat a konnektorba, vagy távirányítóval, amit ki-be kapcsolgathat. Norris egyszerűen ilyen, mindenkivel. Talán ha együtt éltünk volna, máshogyan viselkedne velem. Nem tudom. Nyolcéves voltam, amikor lelépett.
Egy időre elszundíthattam, mert hirtelen sötét lett, és Kand urat barátnője, Sziámi Ribi hívogatni kezdte az utca túloldaláról. Kand úr ásított, kinyújtózkodott és már az ablaknál is termett, a tekintetével kérdezve: Ez a dolgom, mit mondhatnék neked? Kinyitottam az ablakot, ő pedig eltűnt, csak meleg pirítósillata maradt meg a blúzomon. Néhány kutya ugatott, de nem aggódtam. Kand úrnak soha nincs félnivalója a kutyáktól, sem New Yorkban, sem Dorsetben. A nyitja az, ahogyan rájuk néz; az igazi varázslat. Ha tudnám, miként nézzek így az emberekre, nem lenne semmi gondom.
Az jutott eszembe, hogy Sally bejöhet – néha megteszi egy-egy veszekedésünk után. Ő azonban a hálószobájában telefonált. Nem tudtam szavakat kivenni, de tudtam, hogy a fél éjszakát átbeszélgeti Evannel, mint gyakorlatilag minden éjjel, és úgy duruzsol, nevetgél és gügyög, mint azok a nyamvadt Tiffanyk és Courtney-k a folyosókon a Jasonjaikkal, Joshuáikkal és Seanjaikkal. Így aztán visszahanyatlottam az ágyra, és törni kezdtem a fejem azon, mit mondjak másnap Norrisnak, nehogy azon rágódjak, vajon éppen mit beszélhet Sally és Evan rólam. Váratlanul eszembe jutott, hogyan énekelt nekem altatót Norris réges-régen. Úgy csináltuk, hogy ő elénekelt egy sort, nekem pedig utána kellett énekelnem, minden alkalommal egyre gyorsabban, mígnem nevetésben törtünk ki, és torkunk szakadtából kiabálva ezt a halandzsát összeborultunk, míg Sally be nem jött megnézni, mi történik. Még mindig azon gondolkoztam, hogy is szólt a dal, amikor elnyomott az álom.