Kiadó: Delta Vision Kiadó Kiadás éve: 2007 (első kiadás) Fordította: Kleinheincz Csilla Oldalszám: 448 Ára: 2550 Ft

Mi az a sóbor? Hogyan éli mindennapjait Lila, a vérfarkas? Válhat-e e egy egérből macska? Ezen meglepő kérdésekre is választ ad Peter S. Beagle, a nagyszerű mesemondó összegyűjtött novelláit felvonultató – jelen formájában világpremiernek számító – kötet.

A rendkívüli történeteket – köztük Az utolsó egyszarvú folytatását – a szerző saját soraival vezeti be, így az olvasók bepillantást nyerhetnek életébe, jobban megismerhetik őt magát is.

A Tükörbirodalmakban nemcsak vele, önmagunkkal s világunkkal is szembenézhetünk.

A kötetben szereplő novellák:
Tánc Emiliának
Sigerson
Gottesman professzor és az indiai orrszarvú
Jer, Halál úrnő!
A nága
Sóbor
Két szív
El regalo
Az utolsó és egyetlen, avagy Mr. Moscowitz francia lesz
Lányom neve Sarah
Telefon
A kórházban
Farrell és Melissa
Lila, a vérfarkas
Julie egyszarvúja
Az égig érő paszuly tetején: egy feleség visszaemlékezései
Négy fabula
Gordon, az Önjelölt Macska





Részlet: Tánc Emiliának
Nancynek, Peternek és Jessának, valamint Joe-nak

Örülök, hogy az először különálló ajándékkönyvként megjelentetett „Tánc Emiliának” végre szélesebb körű forgalomba kerül. Ez a történet jelenti számomra a legtöbbet. Természetesen fikció, és természetéből adódóan nagyon is fantasy; de sokkal inkább önéletrajzi, mint bármi, amit valaha is írtam. Legközelebbi barátom meggyászolásából született, aki 1994-ben halt meg. Joe Mazónak hívták, és egy középiskolai színjátszásórán találkoztunk, ahogyan Jake, a narrátor és barátja, Sam. Joe azonban csalódott színész volt, nem táncos (mint ahogy én író vagyok, aki, mint sok másik író, előadó szeretne lenni), és aki jól ismert tánckritikus lett és három rendkívül nagyra tartott és befolyásos könyvet írt a modern táncról. Jake és Sam mindennapi élete, amennyire lehet, különbözik Joe-étól és az enyémtől; a köztük lévő kapcsolat azonban annyira közel áll ahhoz, ahogy a dolgok velünk is álltak, amennyire csak képes voltam megírni. Ami Emilia eredetijét illeti, nem igazán tudtam tenni érte és Joe iránt érzett szeretetéért, de megpróbáltam segíteni, amennyire tőlem tellett.

A macska. Hogy mit csinál a macska?
Hidd el, nincs értelme elmondanom. Ezt látnod kell.
Emilia, már öreg. Az idős macskák néha szörnyen furcsán bírnak viselkedni.
De nem így. Csak azt akarom mondani, hogy ezt látnod kell.
Te tényleg komolyan beszélsz. Képes vagy dobozba, ládába zárni Millamantot, és egészen Kaliforniáig elhurcolni, csak hogy én… Mikor is jössz?
Azt hiszem, kedden. Van tíz nap betegszabadságom…
Nem. Nem ez a módja. Az ember nem beszél így Samről, Emiliáról és önmagáról. És Millamantról. Már megint a rossz végéről közelíted meg a dolgot. Kezdd az elején! A saját érdekedben, csak mondd el, írd le úgy, ahogy legjobb tudomásod szerint megtörtént. Kezdd az üzenetrögzítővel! Abban legalább biztos vagy
Amikor hazaértem a Pacific Rep társulat utolsó előtti előadásáról, a Ha eljő a jeges-ről, az üzenetrögzítő rám villogott. Nem foglalkoztam vele. Az ember együtt élhet a számítógépekkel, üzenetrögzítőkkel, faxgépekkel, még az e-maillel is, de ezeknek a holmiknak tudniuk kell, hol a helyük. Fölakasztottam a kabátomat, ellenőriztem a postát, töltöttem magamnak egy italt, aztán az egyetlen kényelmes székemhez vittem az újsággal együtt, és belesüppedtem. Szokásos módon köszöntőt ittam a vezető színészünkre – aki ma alighanem Hickeyt játszik Alaszkában, és rossz végszavakat ad fel egy jegesmedvékből álló társulatnak –, majd végül megnyomtam a lejátszást.
–Jacob, Marianne vagyok. New Yorkból. – Mostanság csak karácsonykor hallok Marianne Hooper felől, de régről ismerjük egymást, a színházi emberek különös, nemtörődöm módján, és azt a fátyolos, hihetetlenül világfáradt hangot eltéveszteni sem lehet – az elmúlt húsz évben egy vagyont keresett szinkronizálással. Szünet következett. Marianne többet ki tud hozni egy jól elhelyezett szünetből, mint Jack Benny. Poharamat emeltem az üzenetrögzítő felé. – Jacob, sajnálom, utálom, hogy nekem kell elmondanom. Samet múlt éjjel holtan találták a lakásában. Nagyon sajnálom.
Nem jelentett semmit. Lepattant rólam – nem jelentett semmit. Marianne folytatta:
–A magazinnál aggódni kezdtek, amiért nem ment be dolgozni, és két napig nem válaszolt a telefonokra. Végül betörtek a lakásába. – A híres anonim hang most már remegett. – Jacob, olyan szörnyen… Jacob, képtelen vagyok egy gépen elmondani. Kérlek, hívj fel! – Megadta a számát, aztán letette.
Csak ültem ott. Letettem az italomat, de máskülönben nem moccantam. Mozdulatlanul maradtam, ahol voltam, és arra gondoltam: tévedés történt. Szombaton ő a soros, hogy felhívjon, én múlt héten telefonáltam neki. Marianne tévedett. Azt gondoltam: Ó, Krisztusom, a macska, Millamant – ki eteti Millamantot? Ez a két gondolat ismétlődött újra meg újra, előre-hátra.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire végre felkeltem és fölhívtam Marianne-t, de azt biztosan tudom, hogy felébresztettem. Azt mondta:
–Téged hívtalak utoljára. Előbb föltelefonáltam a szüleit, és csak aztán bírtam rávenni magam, hogy veled is beszéljek.
–Most volt itt – mondtam. – Júliusban, az ég szerelmére! Jól volt. – Egyenként kellett megbirkóznom a szavakkal, mintha köveket feszegettem volna ki egy falból. – Sokat sétáltunk.
–A szíve. – Marianne hangja olyan színtelen és hangsúlytalan volt, hogy valaki másnak hangzott. – A fürdőszobában volt… biztosan a Lincoln Centerből ért haza…
–A Schönbergből. Kritikát akart írni arról a koncertről, a Mózes és Áron…
–Még a gengszteröltönyét viselte, amit a megnyitókra szokott mindig… Vele voltam, amikor megvette azt a buta, irigylésre méltó öltönyt. Azt mondtam:
–Az olasz selyemvacak. Emlékszem.
Marianne azt mondta:
–Amennyire tudják… mármint a rendőrség… amennyire tudják, hazament, megetette a macskát, lerúgta a cipőjét, a fürdőszobába ment, és… és meghalt. – Most már sírt, csuklásokkal megszakított, amatőr módon. – Jacob, azt hiszik, azonnal bekövetkezett. Úgy értem, azt gondolják, egyáltalán nem szenvedett.
Hallottam magamat:
–Nem is tudtam, hogy baj van a szívével. Titokzatoskodó hülye, egyszer sem mondta.
Marianne kipréselt egy nevetést.
–Nem hiszem, hogy bárkinek is elmondta volna. Még az apja és az anyja sem tudták.
–A cigaretták – mondtam. – A rohadt cigik! Múlt nyáron itt volt, megpróbált leszokni… azt mondta, az orvosa pokolian ráijesztett. Én arra gondoltam, tüdőrák, biztos a ráktól fél. Soha nem gondoltam volna, hogy a szívéről van szó. Olyan idióta vagyok. Ó, istenem, fel kell hívnom Mike-ot és Saraht.
–Ne ma éjjel, ma éjjel ne hívd fel őket! – Kezdte visszanyerni uralmát a hangja fölött, de most ismét elvesztette. – Sokkot kaptak; én okoztam; te ne tetézd! Várj reggelig! Hívd fel őket reggel!
A szám és a torkom úgy kiszáradt, hogy már fájt, de képtelen voltam megint felvenni az italomat. Azt kérdeztem:
–Mit intéztetek? Értesíteni kell az embereket, a rendőrséget. Még azt sem tudom, volt-e végrendelete. Hol van a… hol van most?
–A teste a rendőrségnél van, és a lakást lezárták. Lepecsételték… ezt csinálják, ha valaki szemtanú nélkül hal meg. Nem tudom, mi következik, Jacob, el tudnál jönni?
–Csütörtökön – mondtam. – Holnapután. Az utolsó előadás után elcsípem az éjszakai járatot.
–Gyere a lakásomra! Elköltöztem, van egy vendégszobám. – Sikerült megadnia egy keleti Nyolcvanadik utcai címet, mielőtt ismét könnyekben tört ki. – Sajnálom, sajnálom, egész nap megvoltam. Azt hiszem, most jutott el igazán a tudatomig.
–Nem tudom, miért – mondtam. Hallottam, hogy Marianne mély levegőt vesz, és folytattam: – Marianne, sajnálom, tudom, milyen szívtelenül hangzik, de te és Sam mennyi ideje is nem voltatok együtt… tizenkét éve? Tizenöt? Úgy értem, Marianne, velem beszélsz. Nem lehetsz gyászoló özvegy, nem illik hozzád a szerep.
Mindig olyasmiket mondok Marianne-nek, amiket senki másnak – ez az egyetlen módja, hogy a figyelmét megragadjam. Különben felbosszantotta, ami rögvest véget is vetett a siránkozásnak. Azt mondta:
–Mindig barátok maradtunk, ezt te is tudod. Eljártunk vacsorázni, elvitt színházba… biztosan említette neked. Mindig barátok voltunk, Jacob.
Sam sírt miatta. Az volt az egyetlen alkalom, hogy Samet sírni láttam.
–Akkor csütörtök reggel. Jó lesz látni téged. – Szavak, köszönetek, szipogások. Letettük.
Képtelen voltam ülve maradni. Fölkeltem és körbejártam a szobát.
–Ó, te átokfajzat! – mondtam fennhangon. – Kagan, te nyomorult, szerencsétlen balfácán, ki mondta, hogy csak úgy távozhatsz? Terveink voltak, együtt akartunk megöregedni, ezt elfelejtetted? – Kiabáltam, beleütköztem a tárgyakba. – Szörnyű, teljesen felelőtlen vénemberek akartunk lenni, olyan elegánsak és kimértek, hogy senki el ne higgye, hogy épp most pisiltünk a pálma cserepébe. Karatét akartunk tanulni, nevezni a póker világbajnokságra, lézengeni az ötvenedik középiskolai évfolyam-találkozón, ülni a napon a tavaszi baseball táborokban… mindenféle dolgunk volt még! Mi a pokolra gondoltál, amikor a film közepén kisétáltál a moziból? Azt hiszed, hogy majd egyedül végigcsinálom az egész hóbelevancot?
Nem tudom, meddig folytattam, de azt igen, hogy miközben csomagoltam, tovább kiabáltam. A Jeges… után nem volt más előadásom egészen addig, amíg Rep Karácsonyi ének-ét próbálni nem kezdjük két hónap múlva, amikor ismét Bob Crachit fizeti majd az albérletem. Nem volt háziállatom, amit etetni kellett volna, nem sírtak utánam csecsemők, senkinél nem kellett kimentenem magam… van előnye annak, ha valaki ötvenkét éves, kétszer elvált és egyre jobban belecsontosodott a szokásaiba. Jó színész vagyok, meglehetősen széles repertoárral olyasvalakihez képest, aki nem kicsit hasonlít Mister Edhez, a beszélő lóhoz, de ambícióm éppúgy nincs, mint ahogy sztárjellegem sem. Nagyrészt ennek is köszönhető, hogy Sam Kagan és én olyan sokáig közel álltunk egymáshoz.
A középiskolában találkoztunk drámaórán. Én már tudtam, hogy színész leszek – persze akkoriban inkább Olivier voltam, mint Mister Ed. A tanár véletlenszerűen jelölt ki diákokat, hogy különféle jeleneteket olvassanak fel, minket pedig, akik szomszédos asztaloknál ültünk, kiválasztottak egy dialóghoz a Barbara őrnagy-ból. Én Adolphus Cusins voltam, Barbara Üdvhadseregben szolgáló vőlegénye; Sam pedig Undershaftet játszotta, a fegyvergyártót. Nem látta a darabot, de én igen, méghozzá Rex Harrisonnal, aki Cusinst játszotta a filmben, és akinek minden hanglejtését kottára tudtam. Mégis, amikor vitába szálltunk Barbara hűségét illetően, és Sam felháborítóan ízes brit akcentussal elmondta Undershaft hittételét: „pénz és puskapor; szabadság és hatalom; hogy legyünk uraivá életnek, halálnak”, az osztályban nem volt szempár, amely ne rá szegeződött volna. Én jobban ismertem a darabot, de ő tudta róla, hogy színdarab. Ez volt az első igazi lecke a színészetről, amiben részem volt.
Az óra után a folyosón meg is mondtam ezt neki. Őszintén meglepettnek tűnt.
–Ó, istenkém, hiszen Undershaft könnyű, ő teljesen egyféle… legalábbis abban a jelenetben. – A lenyűgöző akcentus még érettebb volt, mint korábban. – Cusins azonban pokolian fogós, Cusinsot nehezebb játszani. – Rám vigyorgott – Istenem, vajon akkor már megszínezték a fogait a cigaretták? –, és hozzátette: – Te azonban nagyon jó korai Harrisont viszel. Láttad Az utca bolondját? Egész jövő héten megy a Thaliában.
Ő volt az első ember életemben, aki úgy beszélt, mint én. Ez alatt azt értem, hogy mindketten inkább a színpadi dialógust részesítettük előnyben a brooklyni társalgással, a színházi szerkezetet és cselekményt a nekünk kijelölt élettel szemben. Ez kínos gyerekkort jelent – biztos vagyok benne, hogy ez volt az egyik oka, hogy olyan fiatalon színészettel kezdtem foglalkozni –, és a hozzánk hasonlók a többieknél hamarabb megtanulják a mimikrit. Ugyanakkor egymást hajlamosak vagyunk felismerni.
Sam. Alacsony volt – jóval alacsonyabb, pedig én sem vagyok magas –, sötét szemmel és hullámos hajjal, egy gyerek áttetsző bőrével és puha szájával, és állandóan úgy festett, mint aki éppen nevetni készül. Ám még azokban a korai időkben is megőrizte a mélységeit: amikor kacagott vagy mosolygott, az mindig gyors volt, csintalan és már el is illant. A szeme melegen sütött, de a gyerekszáj makacs volt – hogy mit őrzött, azt hiszem, soha nem tudtam meg.
Sokkal jobb diák volt, mint én – ha nem segített volna a tantárgyak felében, még mindig középiskolába járnék. Hozzám hasonlóan semmi nem érdekelte az irodalmon és a drámán kívül; de tőlem nagyon is eltérően elfogadta a geometria, a kémia és a fekvőtámaszok létét, amikor én egy percig sem hittem valódiságukban.
–Gondolj rá úgy, mint egy szerepre – mondogatta. – Most éppen diákot játszol, úgy tanulod meg a periódusos táblát, akár egy dialógust. Egy napon, istenkém, majd matematikatanárt, edzőt, őrült tudóst kell játszanod. Egy színész számára előbb-utóbb minden hasznos lesz.
Jake-nek hívott, ahogyan senki más. Jó vesztes volt kártyában és társasjátékokban, azonban szörnyű nyertes, és képes volt két napig egyfolytában kárörvendezni egy römigyőzelem fölött. Ő volt az egyetlen, akinek meséltem halva született bátyámról, akit Eliasnak hívtak. Tudtam, hová temették – bár nem mondták el nekem –, és egyszer elvittem oda Samet. Kikelt magából, amikor megtudta, hogy otthon soha nem beszéltünk Eliasról, és megígértette velem:minden évben megünneplem bátyám születésnapját. Sam miatt több mint negyven éve már csendes születésnapi ünnepséget rendezek neki. Csak kétszer hagytam ki.
Samnek meglepően nagy keze volt, de olyan apró lábfeje, hogy ugrattam is vele, „lábujjas bokának” neveztem. Ez mindig biztos módja volt a felbosszantásának, ennyire semmi más nem volt képes rá. Azok a kicsi lábak borzasztóan sokat jelentettek Sam számára.
Tánctanuló volt, az utolsó matematikaóráról rendszerint a belvárosba ment leckékre. Akkoriban a tánc utáni vágy nem olyasmi volt, amiről a fiúk szívesen beszéltek – főleg nem a mi brooklyni gimnáziumunkban, ahol már akkor melegnek neveztek, ha bármi más iránt érdeklődtél a focin, verekedésen és a nagy csöcsökön kívül. Én voltam az egyetlen, aki tudtam az órákról; és már végzősök voltunk, számos operával, Dodgers meccsel és régi Universal horrorfilmmel a hátunk mögött, amikor végre táncolni láttam.
A műsorra a lerobbant East Village stúdióban került sor, ahova már heti háromszor járt órákra. Két zongora volt, összecsukható székek, és több bemutató a diákok részéről, akik szólót vagy klasszikus balettek pas de deux táncbetétjeit táncolták. Sam szülei is ott voltak, csendesen üldögéltek a legutolsó sorban. Természetesen ismertem őket, amennyire egy gyerek ismerheti a háttérben lebegő felnőtteket, amikor egy-egy délután átmegy a barátjához látogatóba. Mike ügyvéd volt, a törékeny külsejű Sarah pedig általános iskolai tanár; ezen kívül csak annyit mondhattam el róluk – és ennyit tudok most is –, hogy olyan nyilvánvalóan úgy gondolták, egy szem gyermekük az evolúció csúcsa, hogy az még az én kemény, kamaszszívemet is megérintette. Még mindig látom őket azokon a szálkás, rozoga székeken: fogják egymás kezét, kivéve, amikor elnézően megtapsolják a Hattyúk tava és a Giselle részleteit, és türelmesen várják, hogy Sam a színpadra lépjen.
Ő volt a műsorban az utolsó előtti – a varieték hagyományos sztárhelyén –, és saját koreográfiát adott elő Borogyin Közép-Ázsia sztyeppéin című művének zenéjére. Hogy a tánca milyen volt, azt sem akkor, sem most nem mondhattam volna el, annyira bután lenyűgözött, hogy menzai barátom olyan robbanékony vadsággal dobálja magát a színpadon, amilyet még soha nem láttam vagy képzeltem volna róla. Vannak táncosok, akik a levegőbe vágják az alakjukat; mások beleégnek; Sam azonban foggal-körömmel tépte ki a maga formáját, és a levegő szó szerint vérezni látszott mögötte. Még csak azt sem tudom megmondani, jó volt-e vagy sem, a szó hagyományos értelmében – bár kétségtelenül a legjobb volt: abban az iskolában nem csak a szülei tapsoltak állva, mire befejezte. Amit elkápráztatva és vakon is megértettem valamiképp: hogy az életéért táncolt.
Amikor a színfalak mögé mentem, egyedül ült a padon verejtéktől fekete balett-trikójában, fejét tenyerébe ejtve. Nem nézett fel, míg azt nem mondtam:
–Haver, ez nem volt semmi! Te sem vagy semmi. – A kifejezés viszonylag új volt még akkoriban, legalábbis a mi köreinkben.
Amikor fölemelte a fejét, öregnek tűnt. Nem úgy értem, hogy öregebbnek; hanem igazán öregnek. Az üvegtiszta bőr szürke volt, borosta pettyezte – nem gondoltam, hogy borotválkozik –, és sötét szeme túl súlyosnak látszott az arcához képest. Lassan azt mondta:
–Néha jó vagyok, Jake. Néha valóban azt hiszem, megcsinálom.
Valami olyasmit mondtam, amire egyáltalán nem is gondoltam.
–Meg kell csinálnod. Nem hiszem, hogy van még egy átkozott dolog, amire alkalmasabb lennél.
Sam nevetett. Szívből, így aztán egy kevés szín visszatért az arcába és a szeme ismét a saját korát tükrözte.
–Istenkém, reméljük, hogy soha nem kell kiderítenem! – Felöltözött, és kiment Mike és Sarah elé.
Még egy darabig nem kellett kiderítenie. Érettségiztünk, aztán én Pittsburghbe mentem a Carnegie Techbe egy valódi színházi ösztöndíjjal, Sam pedig otthon maradt, a New York-i City College-ben, hogy örömet szerezzen a szüleinek, és gyakorlatilag minden idejét a Garrett-Kliemanban töltötte, egy tánciskolában, amelynek legjobb diákjai egyenesen a New York-i városi balett-társulatba kerültek. Ünnepeken és nyáron találkoztunk, és mindenfélét csináltunk, amit azelőtt is együtt szoktunk: színielőadásokra és baseballjátékokra jártunk, látogattuk a Negyedik sugárút antikváriumait, sört ittunk és azon vitatkoztunk, vajon a belső rímek a dalokban, amelyeket mindig írni próbáltunk, vannak-e olyan szellemesek és sistergőek, mint Noël Cowardé. Péntek esténként általában pókert játszottunk egy színészpalántákból és táncosokból álló szedett-vedett társasággal. Amennyire hajlandóak voltunk elismerni, semmi nem változott.
Míg azonban én a darabokról meséltem, amelyekben szerepeltem, Artaudról, Brechtről, az élőszínházról, a Sztaniszlavszkij-módszerről, az improvizációs műhelyekről és az érzékemlékekről. Sam szinte teljesen kerülte saját karrierje említését. Ha táncolt is bármelyik Garrett-Klieman táncbemutatóban, egyszer sem említette – még azt is nehezen harcoltam ki, hogy engedjen bent ülni néhány koreográfiaóráján. Akárcsak korábban, egy pillanatra sem bírtam elszakítani róla a tekintetemet; de már kezdtem megtanulni, hogy egyes táncosokban, színészekben és zenészekben egyszerűen megvan ez az erő. Ennek semmi köze a tehetséghez vagy a mesterséghez – ez csak van, akár a kék szem vagy a képesség, hogy valaki a nyelvével meg tudja érinteni az orra hegyét. Nekem nincs meg.
Egy nap az Automatban ebédeltünk a Negyvenkettedik és a Hatodik utca sarkán, amikor váratlanul azt mondta:
–Nem javasoltak tovább. Sem a városi balettbe, sem máshová. Vége.
Tátott szájjal rámeredtem ropogósra sült babom tálja fölött. Azt mondtam:
–Hogyhogy vége? Ez őrület! Te vagy a legjobb táncos, akit csak ismerek.
–Nem is ismersz táncosokat – mondta Sam. Ez igaz volt – még mindig alig ismerek néhányat; csak kevés musicalben szerepelek –, de akkor bosszantott. Sam folytatta: – Nem mondták nekem, hogy vége. Tudtam. Nem vagyok elég jó.
Teljesen felháborodtam, nem csak a Garrett-Kliemanon, hanem rajta is, amiért ilyen jámborul alávetette magát a döntésüknek. Azt mondtam: – Nohát, a pokolba velük! Mi a francot tudnak ők?
Sam megrázta a fejét.
–Jake, nem vagyok elég jó. Ez ilyen egyszerű.
–Semmi nem ilyen egyszerű. Egész életedben táncoltál, te voltál a legjobb, bárhová mentél…
–Soha nem voltam a legjobb! – A Noël Coward-akcentus emlékezetem szerint először tört meg, és Sam hangja ízig-vérig fájóan brooklyni lett. – Emlékszel arra a történetre, amit te meséltél nekem Erzsébet királynőről… az igaziról… hogy mit mondott, amikor megöregedett? „Nem, soha nem voltam gyönyörű, de megvolt a nevem hozzá.” Így volt ez velem is. Káprázatos bírok lenni; dolgoztam rajta, szinte belepusztultam, hogy megtanuljak elkápráztatni… de nincs egyetlen mozdulatom, amit ne utánoztam volna le d’Amboise-ról vagy Bruhnról vagy Eddie Villelláról vagy valakiről. És ezek az emberek nem bolondok, Jake. Tudják, mi a különbség a szemkápráztatás és a tánc között. Mint ahogy én is.
Nem tudtam, hogyan feleljek neki; nem amiatt, amit mondott, hanem a hangja teljes meztelensége miatt. Sokáig nézett rám némán, aztán váratlanul elkapta a tekintetét, olyan élesen, hogy az már fizikai fájdalomnak érződött. Azt mondta:
–Különben is túl alacsony vagyok.
Nevettem. Erre emlékszem.
–Miről beszélsz? Még én is tudom, hogy a balett-táncosok nem lehetnek magasak. Villella gyakorlatilag egy törpe, az isten szerelmére…
–Nem, nem az. És erős, mint egy ló; egész nap képes emelgetni a partnereit, és mégsem izzad meg. Én erre képtelen vagyok. – Annyi év telt el, és még mindig látom az arcán a tökéletes, vitathatatlan szégyent. – A felsőtestem sosem lesz elég erős, hogy megtegye, amit kell. És rosszul festek a színpadon, Jake. A lábam túl rövid, tönkreteszi a vonalat. Ez ilyen rohadt egyszerű, és nagyon örülök, hogy végre valaki rávilágított. Most már csak azt kell kitalálnom, mivel töltsem hátralévõ életem.
Fölállt, és kisétált az Automatból. Mire kiértem, már elment. Ezen a nyáron már nem láttuk egymást, bár néhányszor beszéltünk telefonon. Addigra, hála a kilencvennégy kiküldött önéletrajznak már várt egy munka, ha elvégzem az iskolát: díszleteket kellett építenem és statisztálnom egy seattle-i társulatnál. A következő öt év során ledolgoztam magam a San Francisco-i öbölig Eugene-ben és Portlandban működő színházakon és észak-kaliforniai alkalmi munkákon keresztül. Azóta itt vagyok Avicennában.
De Sam és én tovább tartottuk a kapcsolatot. Én törtem meg a jeget, képeslapokat küldtem a nyári turnékról, aztán egy igazi levelet is az első valódi címemről – South Parnell utca. Két szoba és egy szobafikusz.
Egy darabig nem válaszolt, elég sokáig, hogy azt higgyem, már soha nem is fog. Amikor azonban a levele végül megérkezett, a szokásos módon in medias res kezdte, és megkérdezte, vajon emlékszem-e A hullarablókra, egy régi Val Lewton filmre, amit szerettünk és vagy féltucatszor megnéztünk.

Emlékszel arra a csodálatos, vérfagyasztó pillanatra, amikor Karloff a fogai között szűrve azt mondja: „És tettem néhány dolgot, amit nem akartam…”? Ilyen voltam én is az elmúlt években. Elmondom azonnal a legrosszabbat, a többit a képzeletedre bízom. Nem, nem az az év, amikor néptáncot tanítottam a 80-dik középiskolában – még ennél is rosszabb. Krokodil lettem! Imádkozz értem…

Gully Jimson kifejezését a kritikusra azóta használtuk, hogy a középiskolában elolvastuk A ló száját. Sam levele folytatódott, és elmondta, hogy rendszeresen ír egy vadonatúj manhattani művészeti magazinba, időnként egy-két északi állambeli lapba is, újabban pedig Japánba küld hébe-hóba cikkeket:

Leginkább zenéről írok, néha színházról, időnként filmekről, ha a rovatvezető a Sundance-en vagy Cannes-ban van. Nem, Jake, még csak írni sem írok a táncról. Nem merek írni róla, mert nem lehetnék igazságos azokkal, akik ott fönt azt csinálják, amit én a világon mindennél jobban szeretnék. A zene más. A zenével megbirkózom…
Három évig leveleztünk és időnként telefonáltunk, mielőtt ismét találkoztunk. Remélem, a leveleim nem voltak annyira beképzeltek, mint amennyire annak tűntek: kizárólag arról szóltak, milyen darabokra jelentkeztem, milyen szerepeket kellett volna megkapnom, milyen színészeket utálok vagy csodálok; melyik ünnepelt rendezőre voltam hatással, hogy aztán soha ne hívjon vissza. Sam azonban a Ceilidh, az új magazin bámulatos sikeréről számolt be, leírt minden egyes szerkesztőt és fotóst, akivel együtt dolgozott; komoly vidámsággal részletezte, milyen előadásokra küldik leggyakrabban. „A legtöbb annyira avantgarde, hogy tarolnak és derriere-garde lesz belőlük. Képzelj el egy rakás benyugtatózott komédiást!”
De a saját érzéseiről és álmairól, a munkán kívüli világáról, arról, hogyan élt tánc nélkül – semmit nem mondott, egyszer sem. Annyiban hagytam a dolgot, amíg New Yorkba nem mentem, hogy eljátsszak egy kisebb szerepet egy jó darabban, amely alig egy hónapot élt meg. Annak kellett volna a kiugrási lehetőségemnek lennie a Broadwayn – ahhoz, hogy benne lehessek, lemondtam egy tévéfilmet, amely később sorozattá nőtte ki magát, és talán még mindig fut valahol. Csalhatatlan ösztönnel választom ki a vesztes oldalt.
Soha nem bántam meg, hogy kockáztattam, mert a rövid idő alatt, míg a darab futott, Sammel maradtam. Talált egy műteremlakást a Nyugati Hetvenedik utcán, fél háztömbre a Columbustól: egy hatalmas, magas szobával, csökevényes konyhasarokkal, fürdőszobával, és egy mély és gonosz gardróbbal, amit Sam „sötét földrésznek” nevezett, egy szilárd könyvfallal, a két legnagyobb sztereó hangszóróval, amit valaha láttam, és egy matraccal a túlsó sarokban. Abban a hónapban a sztereó mellett aludtam brooklyni hálószobájából származó takarók összevisszaságában. Ez volt az első alkalom, hogy felnőttként töltöttünk együtt időt, és órák helyett munkába jártunk. Teljesen eltérő időbeosztásban éltünk, én hetente hat éjjel és két délután a színházban voltam, míg Sam öt napot végigdolgozott a magazinnál, és esténként többnyire elment, hogy megnézzen egy előadást. Mégis olyan kényelmesen elbotladoztunk egymás mellett, hogy nem tudok felidézni egy elhangzott rossz szót sem közöttünk – kivéve egyetlen estét, amikor minden megváltozott.
Akkoriban éppen az első házasságomba siklottam bele a darabot világító nővel, mintegy frontális ütközésként, amely kölcsönös félreértésből született. A szeles, esős estén, amikor a bezárásról szóló nyilatkozatot kitették, összevesztünk valami semmiségen, én pedig duzzogva visszamentem Sam lakására, ahol éppen egy Bach-sarabande-ot gyakorolt klasszikus gitárján. Nem volt különösebben jó, és nem is lett az, mindegy, milyen kötelességtudóan gyakorolt, és szégyellem magam, de aznap éjjel megmondtam neki.
–Add fel, Sam! Amióta itt vagyok, egyszer sem sikerült elkapnod szegény Bachot. A gitár egyszerűen nem a te hangszered… ez olyan, mint én és a rendezés. Én még egy fotózáshoz is képtelen vagyok három embert összeterelni. Ez nem a világ vége.
Sam oda sem figyelt rám. Amikor a sarabande végre fináléhoz ért, azt mondta:
–Jake, nincsenek illúzióim azt illetően, hogyan játszom. De nem hiszem, hogy bárki írhat a zenéről, akinek nincsen legalább elképzelése arról, mibe kerül, hogy az ujjai egy tiszta hangot kicsaljanak a hangszerből. Vagy önmagából.
–A gitárt állandóan kínozod. Amit pedig tudtál, azt abbahagytad. Ragyogó! – Még mindig hallom a hangomban a vegytiszta rosszindulatot.
Sam félretette a gitárt, és sör után kezdett turkálni a hűtőszekrényben. Háttal nekem azt mondta:
–Igen, valóban, a táncolásommal kapcsolatban voltak illúzióim. – Vendégségem ideje alatt egyáltalán nem használta a szót. – De azok voltak, Jake, illúziók, és örülök, hogy ezt megértettem végre. Nem okoztak nekem álmatlan éjszakákat… mióta is? Évek óta.
–Jó voltál – mondtam. – Csuda klassz! – Sam nem fordult meg és nem válaszolt. Teljesen eszemet és önuralmamat vesztve ütöttem tovább a vasat. – Nem kívántad, bárcsak ne adtad volna fel?
–Még mindig táncolok. – A réges-régi ebéd óta az Automatban most először vált a hangja ismét nyersen brooklynivá, de sokkal halkabb volt, durva suttogás. – Órákra járok, tartom a formám. – Akkor szembefordult velem, és a szemében harag csillant. – És Jake, rohadtul nem kívánok semmit. Csak hálás vagyok, hogy volt eszem, hogy felismerjem, mire ne vágyakozzak. Nem adtam fel, hanem elengedtem. Van különbség.
–Van?
Mi ütött belém? Miért provokáltam, miért támadtam úgy rá? A darab bukása miatt, vagy mert előérzetem támadt a Reflektorok Hölgyével kapcsolatban? Most sincs több fogalmam róla, mint akkor volt. Azt mondtam:
–Fél életemben téged irigyeltelek, tudtad? Táncosnak születtél… erre születtél… én pedig megszakadtam a munkában, csak hogy olyan segéd legyek, mint vagyok. – A szavak kirágták magukat belőlem. – Sam, mostanra már tudom, hogy soha nem leszek több egész jónál. Ha profinak mondanak, már azzal megelégszem. De te… te elsétáltál a tehetséged elől. Rettenetesen dühös voltam rád miatta. Azt hiszem, még mindig az vagyok. Tényleg még mindig.
–Az a te dolgod – mondta Sam. A hangja nagyon elhalkult. – Az én veszteségem az enyém, és neked nincs közöd hozzá. Sajnálom. – Körültekintően beszélt, szavanként, mindegyiket megnyomta, akár a billogot. – Épp elég bajom van a saját álmaimmal anélkül is, hogy a tieidet élném.
–Milyen álmok? – kérdeztem. Meg kellett volna ütnie – nem ezért a két szóért, hanem ahogy kiejtettem őket. Még ma is hallom, ahogy ezt írom, és még mindig szégyellem magam.
Sam rám mosolygott. Bármi másról feledkeztem is meg aznap éjjeli viselkedésemmel kapcsolatban, arra mindig emlékezni fogok, hogy elmosolyodott. Azt mondta:
–Különben is, piszok jó színész vagy. Sokkal jobb vagy egy segédnél. – Azzal egy üveg sört nyújtott át nekem, és egyszeriben rólam, a karrieremről kezdtünk el megint beszélni. Nagyon hosszú ideig nem akadt még egy ilyen intenzív, bizalmas pillanatunk.
Az évek során többször utaztam én keletre, mint ő nyugatra, hacsak nem kellett a Seattle-i Opera Nibelungok gyűrűje előadásáról írnia vagy riportot készítenie egy Los Angeles-i szimfonikus zenekar karmesterével. Három könyvet adott ki: az egyiket egy évéről, amit a Lincoln Center zenekar zenészeivel töltött, egyet Lou Harrisonról, és egyet – a kedvencemet – Verdi utolsó négy operájáról. Jó kritikát kaptak, de nem keltek el, és nem is maradtak forgalomban. A műteremlakás bérleti díját azonban ki tudta fizetni, és a Ceilidh magazin a legnagyobb meglepetésére virágzott. Időnként még külföldre is el tudták küldeni Samet, hogy írjon az angol vagy olasz zenei fesztiválokról. Évente négyszer meglátogatta a szüleit – akik rég nyugdíjba vonultak Fort Lauderdale-ben –, beszereltetett még egy plafonig érő könyvespolcot és szerzett egy macskát.
A macskáról. Egy abesszin nőstény volt, majdnem gesztenyebarna, és már kiscica korában is egy topmodell lomha mozdulataival páváskodott. Sam Millamantnak nevezte el, Congreve romlott hősnője után. Mivel mindkét nő, akit elvettem, macskaszerető volt, Sam szakértőnek nevezett ki, és Millamant odaköltözésének első heteiben szinte mindennap felhívott. „Csak ül az almosládájában és bámul; ez normális?” „Molyokra vadászik a sötét földrészen… leállítsam?” „Jake, elvittem, hogy megkapja az injekcióit, és most dühös rám. Mennyi ideig tartanak haragot a macskák?” „Nem baj, ha pizzát eszik?” Millamant miniatűr pumává nőtt fel, a műterem uralkodó odeliszkjévé, és valahányszor a padlón aludtam, megtisztelt kegyeivel. Általában hajnali háromkor.
Ami engem illet, hamar elértem pályám csúcsát. Akár igazam volt Sam tehetségével kapcsolatban, akár nem, az enyémre hiába tettem fel a pénzem. Soha többet nem dolgoztam New Yorkban, leszámítva a nyári beugrásokat Uticában, és voltak időszakok, amikor egy szinkron, egy tévés karakterszerep, vagy egy szappanopera vendégszerepléséből származó maradékbevétel tartotta egyedül a fejem felett a tetőt. A számláimat főleg a színház, mostanában elsősorban a Pacific Rep fizeti; de az egyetlen hosszú távú színpadi szerep, amit játszottam, egy 1890-es melodráma gazembere volt, amely megmagyarázhatatlan módon öt évig futott egy kis San Francisco-i színházban. Szinte pontosan egybevágott a második házasságommal; ugyanazon a héten lett vége mindkettőnek. Az a nejem rendező volt, méghozzá jó. Azt hiszem, most Az ifjúság édes madará-t viszi színpadra Kínában.
Mindenesetre jól-rosszul még mindig azt csinálom, amire alkalmas vagyok, és úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna – csak épp nem annyira jól, mint elképzeltem –, Sam pedig nem. Ez nagyobb szakadék volt, mint a kontinens távolsága, amely elválasztott, de soha többet nem beszéltünk róla. Minden másról viszont igen, hétvégenként, amikor a percdíj lement – mindenről, a politikától kezdve az irodalmon és a világegyetem természetén át az áramszünetekig, és addig, vajon Oscar Alemán tényleg olyan jó gitáros lehetett-e, mint Django. Egészen Marianne-ig így voltunk.
Nem, egészen Marianne utánig így folytattuk. Addig, míg összeköltöztek és Marianne két hónappal és öt nappal később elhagyta egy darabíróért, aki monodrámát írt neki Eleanor Duséről. Kölcsönkértem egy New York-i repülőjegyre, mert olyan furcsán csengett a hangja a telefonban. A kellemes, csemegeboltban elköltött vacsora során egész jól volt, mint ahogy a szokásos séta alatt is a Columbuson, huszonvalahány háztömbnyire el, majd vissza. Csak akkor csúszott szét, amikor már a lakásban voltunk, és megtaláltam Marianne egy hajkeféjét, és félvállról megkérdeztem, hová tegyem. Esetlenül átöleltem, míg sírt, Millamant pedig lejött a könyvespolcról, ahol általában lakott, hogy megszaglássza a könnyeit, és kemény, kerek kobakját az arcához dörgölje. Nagyon hosszú éjszaka volt, és nem tudom, hogy mondtam-e neki bármi jót vagy rosszat. Csak vele voltam, ez minden.
Azután gyakrabban jött el Avicennába, mindig legalább egy hétvégét nálam töltött, egy futonon aludt, és ha próbán voltam, megelégedett a könyveimmel és a hanglemezeimmel; enyhe estéken kész volt sétára indulni – soha nem vesztette el teljesen a balett-táncosok összetéveszthetetlen kacsázó járását –, és ugyanúgy kedvelte a kényelmessé növekedett csendeket, mint a lusta, önmagukba visszatérő vitákat, amelyek addig tartottak, míg valamelyikünk el nem aludt. Emlékszem, hogy az utolsó látogatása idején az egyik nap éjfelén megkérdeztem:
–Emlékszel, mit szokott mondani az apád, valahányszor meghallotta, hogy valamin vitatkozunk?
Sam fölnevetett a sötétben.
–„Azok ketten, már most olyanok, mint két alte kocker! Vénemberek, akik a parkban ülnek és Tennessee Williamsről és Mickey Mantle-ről veszekednek.” Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, és már sikerült minket beazonosítania.
Mindenre emlékszem abból a látogatásából amikor egy egész hétre bevette magát a házamba, és eltökélten próbált leszokni a dohányzásról. A séták egyre hosszabbra nyúltak, hogy eltereljék a gondolatait a cigarettákról; nappal egész jól bírta, de az éjszakák nehezek voltak, ahogy a legtöbb reggelen a mosdóban terjengő szagból meg tudtam állapítani. Még így is szépen visszaszorította a dohányadagját, mígnem néhány nappal a hazautazása előtt már két félig elszívott cigaretta is elég volt neki, és akkor kimentünk a kedvenc karibi éttermembe, hogy megünnepeljük. Ő fűszerekkel töltött csirkét, én pedig ropa vieját rendeltem.
Nem messze a házamtól van egy jeltelen sikátor, amely egy felüljáróhoz vezet, onnan pedig egy játszótérre, amely olyan nett és apró, mintha csak egy aranyozott viktoriánus tojásban található életkép volna. Vacsora után odasétáltunk, hosszú idő óta először beszéltünk burkoltan Marianne-ről, valamint az exnejeimről. Amikor megálltunk egy gyerekméretű ivókútnál, hogy igyunk, Sam azt mondta:
–Tudod, ha jobban belegondolunk, hihetetlen, mennyi lehetetlen nővel akadtunk össze. Úgy értem, ahhoz képest, hogy csak ketten vagyunk.
–Múzeumot alapíthatnánk – javasoltam. – Az Igazán Furcsa Kapcsolatok Múzeumát. – Ez beindított bennünket. Órákig körbe-körbe sétáltunk, felnyitottuk életünknek azt az egy részét, amelyet teljesen elzárva tartottunk barátságunk évei során. A védőügyvéd, a könyvesboltos, a költő, a díszlettervező, a teherautó-szerelő – nem számít, melyikünk kivel gabalyodott össze; csak az, hogy románcaink szinte kivétel nélkül tévedések vígjátékaival végződtek, mi pedig ott maradtunk, hogy nyalogassuk a sebeinket és vállat vonjunk, sérüléseinket kényszeredett trófeák gyanánt mutogatva egymásnak. Nevettünk, prüszköltünk, és azt kérdeztük: „Micsoda?” meg „Ó, biztos csak viccelsz” és „Erről egy szót sem szóltál soha – ez önmagában egy egész szárny a múzeumból”, amíg a gyerekek és a szüleik mind haza nem mentek, és a mi hangunk maradt csak a kis parkban. Sam csak akkor mesélt nekem Emiliáról.
–Túl fiatal – mondta. – Huszonhat és fél évvel fiatalabb nálam, Metuchenből, New Jersey-ből származik, és nem zsidó, és ha a szádon kiszalad, Jake, hogy cafka vagy nyuszibogár, beverem a képed. Különben sem kellett volna megemlítenem. Egyáltalán nem hiszem, hogy ő a múzeumhoz tartozna.
–Húha – mondtam. Rám nézett, mire azt mondtam: – Bocs, bocs, a húhát visszaszívom… csak még soha nem hallottalak így beszélni. Tehát. Talán őt elvennéd feleségül?
–Te vagy az a fickó, aki nősülni szokott. Ha én házasodó fajta lennék, akkor mostanra már házas lennék. – Elhallgatott, és addig sétáltunk, míg el nem értünk a hintákhoz, a csúszdához és a mászókához. Leültünk a hintára, szórakozottan köröztünk vele kicsit, hagytuk, hogy cipőnk a földet súrolja. Sam azt mondta: – Emilia egy bergeni lapnak tudósít New Yorkból; így találkoztam vele egy évvel ezelőtt. Hétvégenként busszal bejön.
–Még egy újságíró. Nem krokodil?
–Istenkém, nem, egy igazi író! Ha lennének még igazi újságok, igazi karrier állna előtte. Állandóan mondom neki, hogy menjen a tévébe, de utálja… még a híreket sem hajlandó megnézni. – Hevesebben lökte magát előre, megragadta a hinta láncát és hátradőlt. – Jake, őrült dolog az egész, de nem furcsa. Csak őrült. – Válla fölött rám nézett, és váratlanul elvigyorodott. – De Millamant is kedveli őt.
–Féltékeny vagyok – mondtam, és egy kicsit valóban az is voltam. Millamant nem sok embert kedvelt. – Hétvégékre marad? És működik?
Mély alvó volt, és az embernek nagyon óvatosan kellett fölkeltenie, mert mindig csapkodva ébredt. Soha nem tudtam, miért. Sam ekkor felnevetett,
–Mindennek a tetejében álmatlanságban szenved. Ő az egyetlen, akinek engedélyt adtam arra, hogy bármikor felébresszen. Működik.
–Hűha! Tehát beköltözik?
Sam sokáig nem válaszolt. Együtt hintáztunk a sötétségben, és egy hang sem hallatszott, csak a láncok lassú nyikorgása. Végül azt mondta:
–Nem hiszem. Úgy gondolom, talán Marianne-nál elvesztettem a bátorságom. – Elkezdtem volna valamit mondani, de aztán nem tettem. Láncok, baglyok, néhány szentjánosbogár, az autópálya távoli moraja. Sam azt mondta: – Nem tudnám még egyszer végigcsinálni. És megint meg fog történni, Jake. Nem ugyanazon okokból, de megtörténik.
–Ezt nem tudhatod – mondtam. – Néha működik az együttélés. Nálam nem… úgy értem, mindkét házasságom igazi vonatszerencsétlenség volt… de még úgy is megéltünk jó idõszakokat, és tényleg működhettek is volna. Ha másmilyen a természetem, vagy Ellyé és Suzette-é más… Mindenesetre megérte. Azt hiszem, kár lett volna kihagyni.
–Ez – mondta Sam, közben olyan pontos szünetet tartva, ahogyan régi hősünk, Noel Coward – a leglelkesítőbb vallomás a házasság intézményéről, amit valaha hallottam. Faliszőnyegre kéne horgolnod. – Könnyedén kiszökkent a hintából, és továbbsétáltunk, visszakanyarodva arra, amerről jöttünk. Egyikünk sem szólalt meg, mígnem a felüljáróra értünk, és lenéztünk az öböl keleti felén emelkedő dombok felé száguldó fényekre. Sam azt mondta: – Nem költözik be. Millamant annyira azért nem szereti. De szeretném, ha legközelebb, amikor New Yorkba jössz, találkoznál vele. Vele szeretném, ha találkoznál. – Azt mondtam, nagyon szívesen, és hazasétáltunk.
Két nappal később, a repülőtéren összeölelkeztünk és azt mondtam:
–Viszlát legközelebb, Jake! – Nem emlékszem, mikor kezdtünk el búcsúzáskor nevet cserélni.
–Legközelebb, Sam. Hívlak, ha hazaértem. – Fölvette a táskáját és elindult a kapu felé, aztán megfordult, hogy még egyszer rám villantson egy gyerekkori vigyort. – Egy piedesztált tarts üresen a múzeumban! Sosem lehet tudni. – Azzal elment.